Kitti története

„Sok évvel ezelőtt kezdődik a betegségem története. Tulajdonképpen, semmi extra, én csak vékony akartam lenni. Illetve vékony és kicsi. Visszatekintve vicces, de még azt sem szerettem, ha nagyobb cipőt kellett venni, hiszen a kicsi láb sokkal szebb. Olyan nagyon se megnőni, se felnőni nem akartam. Anyuval nagyon szoros volt a kapcsolatom, és ma sincs ez másként. Apuval is jó volt a viszonyom, bár kevés időt töltöttünk együtt, azok mindig nagyon jók és emlékezetesek voltak. Aztán 7 éves koromban elváltak. Azt az estét, azt a beszélgetést soha nem felejtem el. Odahívtak minket nővéremmel a konyhaasztalhoz és közölték, hogy apu másnap elköltözik. Kérdezték, hogy melyikünk kivel akar maradni. Én rögtön rávágtam, hogy anyuval, úgy hogy bele sem gondoltam miért őt választom, vagy hogy egyáltalán választanom kell. Mire a nővérem – utólagos bevallása szerint csak azért, hogy apu ne legyen szomorú – apu mellett döntött. Az elköltözésük után anyuval még szorosabban kötődtünk egymáshoz, társak lettünk. Néha ő vált olyanná, mint egy gyerek és együtt hancúroztunk, néha pedig szinte felnőttként kezelt és olyan titkait osztotta meg velem, amitől még különlegesebbnek éreztem magam. Később lettek új partnerei, majd jött a mostohaapám, akivel ma is együtt élnek, elvannak. Nekem vele is jó a kapcsolatom, de egyébként általában véve igaz, hogy könnyen megtalálom a hangot az emberekkel.

A válás után anyuval sok időt töltöttünk együtt, megtanított sminkelni, frizurákat csináltunk nekem is, neki is, divatlapokat nézegettünk, gyakran kikérte a véleményemet, ha új ruhát vett. Anyu kicsit testes, de amikor elkezdett újra randizgatni szépen lefogyott. Aztán hol hízott, hol fogyott. Emlékszem, mindig feszültebb, ingerültebb lett, amikor éppen diétázott. Nem szerettem ezeket az időszakokat.

Tizenkét éves voltam, mikor én is kipróbáltam az egyik diétát, így újra „együtt lehettünk és együtt ehettünk”. Gondoltam, hogy ezzel is bátorítom őt. De nagyon hamar éhes lettem és olyankor titokban elkezdtem enni. Nem mertem bevallani anyunak, hogy „bűnöztem”. Ilyenkor persze mindig többet ettem, mint kívántam, mert úgy voltam vele, hogy ki tudja mikor ehetek legközelebb. Tehát elkezdtem „előre” enni. Ez ment így egy darabig, de hamarosan hízni kezdtem, amit többen meg is jegyeztek, sőt engem is zavart. Mondjuk anyu soha nem tette szóvá, hogy diétázunk és én mégis hízom. Igaz, ő is mindig elbukott a fogyókúrával, amit én csak abból vettem észre, hogy újra elkezdett olyan ételeket enni, amiket a diéta előtt nem.

Egyik alkalommal, amikor teleettem magam mindenfélével nagyon elrontottam a gyomrom. Hánytam és napokig rosszul voltam. Annak viszont örültem, hogy az a rengeteg édesség, amit megettem nem hizlal engem, megszabadultam tőle a hányással. A következő zabálást követően megpróbáltam hánytatni magam, de nem ment. Csak folyt a könnyem, öklendeztem, vörös volt az arcom, felkavarodott a gyomrom. Nagyon rossz élmény volt. Aztán kitaláltam, hogy megrágom az ételeket, de nem nyelem le. Amikor már nem volt olyan intenzív az íz, akkor kiköpdöstem egy zacskóba, amit kidobtam. De ez sem volt az igazi, nem nyújtotta ugyanazt az élvezetet, mint amikor megettem az ételeket. Viszont ekkor már az egyedül töltött időm egészét az evés töltötte ki. Egyre nehezebb volt titkolni, hová tűnik el az étel a hűtőszekrényből. Szerencsére kaptam zsebpénzt, nem is keveset, és nem is kellett elszámolnom vele, így valójában jóval többet ettem, mint amennyi ennivaló otthon volt. Egy alkalommal valami joghurtszerűségből ettem nagyon sokat és úgy éreztem, most tudnék hányni. Megpróbáltam, és sikerült! Akkor nagyon boldog voltam, szinte felszabadult, de ma már tudom, hogy ott és akkor indultam el ezen a lejtőn, amin azóta sem sikerült megállnom. Rájöttem, hogy ha elfolyósítom az ételeket, akkor én is tudok hányni, ezért mindent leturmixoltam, mielőtt megettem. Tudom, gusztustalanul hangzik, de az íze ugyanolyan. És hát, az igazság az, hogy nagyjából 2 év után már nem is igazán érdekeltek az ízek, inkább a féktelen zabálásra volt valamiért szükségem – és persze a hányásra, ami ha nem sikerült, akkor napokig depressziós hangulatba kerültem. Sok év telt el, mire tudtam anyunak beszélni a betegségemről. Úgy éreztem, hogy csalódni fog bennem, hogy azt gondolja, bárcsak inkább a nővérem választotta volna őt és én mentem volna apámmal. De viszonylag jól fogadta, bár azt nem tudom, hogy valójában, legbelül mit gondolt, s érzett. Pozitívan állt hozzám, javasolta, hogy járjunk el együtt edzeni, programokra, rendelt nekem házhozszállítós paleolit kaját (amiből az egész napi adagot többnyire egyszerre ettem meg). Azt mondta, hogy nem kell nekem agyturkász, hiszen ő tudja, hogy én milyen vagyok, ő ismer engem a legjobban és nincs nekem semmi baj az agyammal vagy a lelkemmel. Még ma, felnőtt fejjel, 32 évesen is úgy megyek el a pszichológushoz, hogy ő ne tudjon róla, nagyot csalódna bennem, ha tudná, hogy végül mégis ott kötöttem ki.”

A bulimia nervosa

Az evészavaroknak ez a típusa általában olyan fiatal nőknél jelenik meg (jellemzően a serdülőkor végén vagy a fiatal felnőttkorban) akik némi esztétikai súlyfelesleggel küzdöttek vagy küzdenek és számos fogyókúrát kipróbáltak már, de sikertelenül.

Az ételmegvonásos diéták kockázati tényezőt jelenthetnek a bulimia kialakulására azoknál a személyeknél, akik egyéb hajlamosító tényezővel is rendelkeznek, mint az önértékelési zavar, a testi elégedetlenség, önérvényesítési nehézségek, a késztetés-szabályozás zavara (ezutóbbit impulzuskontroll-zavarnak is nevezik és azt jelenti, hogy az egyén nehezen tűri a feszültséget, hajlamos az azonnali cselekvésre olyankor is, amikor megfontoltságra lenne szükség, erről még lesz szó lentebb). Könnyű belátni, hogy a koplalás során előbb-utóbb sóvárgás lép fel testi (fiziológiai) és/vagy pszichés oldalon, amelynek kielégítését olyan heves vágy kíséri, hogy a személy lényegesen többet eszik, mint amennyire valójában, aktuálisan szüksége lenne.

A bulimia elterjedésében nagy szerepe van a divatnak, a tömegtájékoztatásnak és a modell-személyiségeknek: halljuk, olvassuk, hogy önhánytatással, hashajtózással, szűztea kapszulával, mályvateával stb. mintegy meg nem történtté tehetjük a túlevéses epizódot és nem hízunk meg, elfelejthetjük ezt a „kis botlást” és mintha mi sem történt volna, folytathatjuk tovább a fogyókúránkat…

Olvasunk Lady Diana Spencerről, akiről már mindenki tudja, hogy bulimiás volt és mivel nagyon pozitív személyiségként ismertük meg, ezért az önhánytatás, mint lehetőség ha nála felmerült, nálunk is elfogadható lehet. Gyakori az is, hogy egy ismerős személy avat be a „titokba”, hogyan lehet „meg nem történtté” tenni a túlevést. Fontos tudni azt, hogy szinte minden bulimiás személy az első néhány önhánytatás után megfogadja saját magának, hogy többet nem tesz ilyet. Vagy úgy gondolják, hogy találtak egy eszközt, amit „vészhelyzet esetén” bevethetnek annak érdekében, hogy ne hízzanak el, de mégis kiéljék a vágyaikat az evés terén. Tehát kezdetben, mint mentőövet használják az önhánytatást. Aztán idővel azt tapasztalják, hogy a falásrohamok során egyre nagyobb mennyiségű ételt fogyasztanak el, „úgyis kihányom” és „most már mindegy”-alapon, meg aztán „holnaptól megint jól eszem majd”. És lassan belecsúsznak abba az állapotba, hogy a falásrohamok és az önhánytatások is egyre gyakrabban, először hetente többször, majd sokaknál naponta több alkalommal jelentkeznek.

A bulimiásokra jellemző, hogy ha feszültség éri őket (stressz, konfliktushelyzet, teljesítményszorongás – pl.: vizsgára készülés során), akkor enni kezdenek. De gyakran hallani azt is, hogy az eredeti feszültség csökkentésére használják az önhánytatást, ami kezdetben a túlevések okozta stresszt hivatott megszüntetni. Nagyon sok beteg mondja: „sokszor csak azért eszem, hogy utána hányhassak”. A kívülállóknak nehéz ezt megérteni, de attól még létezik ez a probléma.

Vannak olyan emberek, akik eleve ritkán hánynak más testi betegség kapcsán is és viszolyognak már csak a gondolatától is. Számukra igazán felfoghatatlan a bulimiások viselkedése. Fontos, hogy azért, mert valamit nem érzünk, nem élünk át, még nem szabad elítélnünk azokat, akik így élik mindennapjaikat, inkább támogatnunk kell őket abban, hogy meggyógyuljanak.

A bulimia néha évszakos ingadozásokkal jelentkezik. Ez esetben nyáron tünetmentesség figyelhető meg, majd télen, ha valaki egyébként is hajlamos a depresszióra, előjönnek a falásrohamok. A falásrohamok különböző gyakoriságúak lehetnek, de a betegek többségénél naponta jelentkeznek, általában a délutáni, esti órákban. A bulimia minden tápláltsági állapotban megjelenhet.

A fenntartó tényezők között a gondolkodás, a figyelem, az önészlelés, a testkép megváltozásán túl ott szerepelhet a párkapcsolat is.

Az alábbi kritériumok segíthetnek eldönteni, hogy valaki bulimiás-e:

(1) ha legalább hetente kétszer falásroham jelentkezik (minimum 3 hónapon keresztül) Nagyon nehéz objektíven megítélni a falásrohamot annak, aki éppen elszenvedi azt. Az evészavarokkal foglalkozó szakemberek meghatározták ennek is a legfontosabb ismérveit:

  • rövid idő alatt történik
  • több ezer kalória elfogyasztása (de jellemzően 1500-3500 kcal között)
  • kontrollvesztés érzésével jár
  • titokban zajlik
  • szénhidrát sóvárgás jellemzi (édességek, chips, kenyér, tészta stb.)
  • naponta többször is jelentkezhet
  • néha éjszaka fordul elő

(2) ha a falásrohamokat valamilyen kompenzáló viselkedés követi, ugyancsak hetente legalább két alkalommal (minimum 3 hónapon keresztül). Ez egy lényeges dolog. Kompenzáló cselekedetnek tekinthető bármely olyan tevékenység, amely arra irányul, hogy a falásroham alatt bevitt energia, kalóriamennyiség, táplálék ne épülhessen be a szervezetbe, leginkább ne zsírraktározás formájában. A leggyakoribb kompenzáló viselkedés az önhánytatás, de a hashajtózás, a vízhajtók használata (ha azt egyéb testi betegség nem indokolja), a nagyon intenzív testedzés, a szigorúan korlátozó diéta a falásrohamok között ugyancsak bulimiára utalnak. Tehát az evési problémák leegyszerűsítő meghatározása, miszerint: a bulimiások hánynak, az anorexiások pedig koplalnak – igen távol áll ezen betegségek sokszínű megjelenésétől.

(3) ha a falási epizódok a kontrollvesztés érzésével társulnak. Ilyenkor úgy érzi a személy, hogy nem tudja megállni, illetve abbahagyni az evést. Sokan arról számolnak be, hogy szinte kívülről látják magukat, mintha nem is ők tennék azt, amit tesznek, mintha egy irányíthatatlan erő vezérelné őket. Gyakran számolnak be a bulimiások arról is, hogy nincs jóllakottság érzetük.

(4) az önértékelést túlzottan befolyásolja a test alakja és a testsúly. Amikor éppen „jól” esznek, betartják a saját magukra kényszerített táplálkozási elveket, akkor jókedvűek, tele vannak tervekkel, elszántsággal az élet összes területén. Ugyanakkor elég egy be nem tervezett sütemény (amelyet egy „visszautasíthatatlan” kínálás során ettek meg), s máris borul minden, jön a bűntudat és értéktelennek, tehetetlennek érzik magukat. Aki úgy érzi, hogy boldog, sikeres és kiegyensúlyozott csak akkor lehet, ha tökéletes az alakja és legalábbis nagyon hasonlít korunk testideáljaira, akkor nagy valószínűséggel igaz rá ez a kritérium.

Bulimiásoknál az önhánytatás miatt a gyomorrepedés, nyelőcsővérzés, szívritmuszavar, fogromlás, petefészek ciszta, meddőség, székrekedés, kiszáradás a leggyakrabban előforduló következmények és szövődménybetegségek, de anorexiára jellemző tünetek is előfordulnak, az anorexia bulimiás altípusa (bulimarexia) esetén.

A bulimia lelki háttere

Az evészavaros emberek gyakran élnek át lelki hasonlóságot más típusú evési problémában szenvedőkkel. Így vannak olyan vonásai a túlevéses zavaroknak és az anorexiának is, amelyeket egyes bulimiás betegek önmagukon is felismernek. Ilyenek az önkontrollfunkciók zavara, az érzelemkifejezés problémája, a saját igények felismerésének és kommunikációjának nehézsége, a határhúzási gondok, a stresszkezeléssel kapcsolatok készséghiányok.

Most két olyan pszichés jellemzőről szeretnék írni, amelyek megkülönböztetik a bulimiás embereket más evészavarban szenvedőktől.

Az egyik az önértékelés zavara. Mondhatjuk persze erre is, hogy általános jelenség az evészavarokban, azonban a bulimiában szenvedőknél ez nagyon látványosan és intenzíven van jelen, az életük összes területén. Nézzük meg mélyebben mit is jelent ez valójában. Az önértékelési zavart mindig megalapozza a gyenge önismeret, amelynek hátterén a kevés tapasztalás húzódik meg. Ebben az esetben is gyermekkori gyökerekkel kell számolnunk. A szülők és/vagy a gyermek nagymértékű szorongásszintje, a szülők kényszeres viselkedésjegyei megakadályozzák a tapasztalatszerzést a korai életévekben. Gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy egyik vagy mindkét szülő túlfélti a gyermeket, vagy mindent megcsinál helyette, olyan dolgokat is, amikre a gyermek már önmaga is képes. Teszi ezt a szülő azért, mert így „könnyebb”, „gyorsabb”, „jobb”, „egyszerűbb”. Előfordul azonban a másik véglet is: a szülők érzelmileg elhanyagolják a gyermeket, aki teljesen egyedül érzi magát a világban, nem mer kísérletezni, fél a kudarctól, elsősorban azért, mert nincs olyan támogató személy a környezetében, aki védelmet tudna nyújtani, ha veszélybe vagy konfliktushelyzetbe kerül. A lényeg, hogy nem érzi magát biztonságban, nincs egy érzelmileg stabil kapcsolati, kötődési bázisa, ahonnan elindulna felfedezni a világot és vele együtt önmagát, a saját képességeit.

Ha egy ember kevéssé ismeri önmagát, akkor az már maga után vonja az alacsony önértékelést is, hiszen a komfortzóna elhagyása nélkül kevés sikerélményhez lehet jutni. Alacsony az önbizalma azért is, mert nincs a környezetében olyan személy, aki nap mint nap örülne az ő puszta létezésének. Ehhez kell egyfajta önfeledtség is, ezért egy állandóan szorongó, a gyermekét csak egy kipárnázott világba kiengedni képes szülő nem fogja tudni kommunikálni ezt az örömöt. Nem azért, mert nem szereti a gyerekét, vagy mert nem örül neki, hanem mert nagyon nehéz a jelent megélnie.

Akinek alacsony az önértékelése annak nehézséget jelent még további három dolog is: az öntisztelet, az önszeretet és az öngondoskodás. Mindegyik kiemelten van jelen a bulimiás betegek életében.

A másik, a többi evészavar-típustól megkülönböztető vonása a bulimiának az impulzuskontroll zavara. Azok a személyiség-lélektani kutatások, melyek arra keresik a választ, hogy milyen személyiségtípus hátterén jelenik meg a bulimia, melyiken pedig az anorexia, sorra azt találják, hogy a bulimiás betegek impulzivitás szintje kiemelkedő.

Hétköznapi nyelven megfogalmazva ez azt jelenti, hogy a bulimiások mindent nagy elánnal csinálnak, sőt szükségük is van ezekre a „nagyon” érzésekre, amikor elmennek a határig vagy át is lépnek rajta. Az egyéb pszichés háttérvonásaik miatt ezt épp a féktelen zabálás és hányás területén élik ki leginkább. A túlzásba vitt hashajtó és fogyasztószer-használat, a kidőlésig végzett testedzés is ennek egyik megnyilvánulása. Nagyon sok bulimiásnak vannak időnként dühkitörései, amelyet a környezetükkel szemben nehezen vállalnak, inkább önmagukat ostorozzák, büntetik. Egy–egy falásrohamot vagy kudarcba fulladt diétát is gyakran kísér dühroham. Részben ilyen az alapszemélyiségük, (pl. nehezen viselik ha várakozni, sorakozni kell), részben pedig az elhúzódó bulimiás kórlefolyás növeli az impulzív viselkedéses megnyilvánulások gyakoriságát és intenzitását.

Létezik egy viszonylag ritka, ámbár rendkívül makacs altípusa a bulimiának, amely a multiimpulzív bulimia nevet viseli. Azt jelenti, hogy a bulimiás alaptünetek további impulzuskontroll-zavarokkal társulnak, konkrétan az alábbiakkal: droghasználat, nagymértékű alkoholfogyasztás, ismételt önkárosítás, szexuális gátlástalanság, bolti lopás. Mindezek során a kontrollvesztettség érzését éli meg az érintett személy. A depresszió és az intenzív düh nagyon jellemző a multiimpulzív evési zavarban szenvedőkre.

Bulimiás vagy? Hagyj fel a koplalással, ha meg akarsz gyógyulni!

Ha magyarra akarnánk fordítani ennek a betegségnek a nevét (bulimia), akkor azt kellene mondanunk, hogy az érintett személy ökörétvágyban szenved. Ez a kifejezés arra utal, hogy e zavarral küzdők rövid idő alatt nagy mennyiségű ételt fogyasztanak el, főleg olyanokat, amelyeket általában, a normál napi étkezéseik során megvonnak maguktól. Tehát máris körvonalazódik két fontos vonása a bulimiának: falásrohamaik vannak és diétáznak. A túlevéseket pedig igyekeznek meg nem történtté tenni: önhánytatással, hashajtással, vízhajtók használatával; sokan intenzíven edzenek.

Rengetegen kérdezik tőlem, hogyan lehet elkerülni a falásrohamokat. Ez a kérdés egyszerűnek tűnik, mégis sokkal bonyolultabb megválaszolni, mint hinnénk. Ennek egyik oka, hogy a falásrohamot kiváltó helyzetek eléggé változatosak, de általában jellemző rájuk, hogy feszültséggel teliek. Olyan szituációk, amelyek a személy vélekedése szerint meghaladják a megküzdő kapacitását. Leginkább azért, mert nincsenek megfelelő stresszkezelő módszerei, vagy olyanok vannak, amik egy korábbi életkorban megfelelőek voltak, de ma már nem és újat még nem sikerült kidolgoznia. Például ha megbántanak minket, gyermekként akkor elsírjuk magunkat vagy odabújunk az anyánkhoz vagy széttapossuk a másik homokvárát…felnőttkorban – lássuk be, ez nem megy.

A fejlődés azt is jelenti, hogy újabb és újabb egyre változatosabb, az élethelyzeteinkhez megfelelően illeszkedő megküzdési és stresszlevezetési stratégiákat dolgozunk ki, tanulunk meg. Hogy kinek mi a legmegfelelőbb, azt mindenkinek önmagán kell kitapasztalnia, ez az önismeret fontos területét képezi. Van, aki futás, úszás, testépítés, kickbox-aerobik stb. közben engedi ki a felgyülemlett feszültséget, van, akinek a jóga vagy a relaxáció jött be és van olyan is, aki elmegy egyet táncolni, szórakozni. Tulajdonképpen minden olyan dolog csökkenti a feszültséget, amely a „jelenben tart”, vagyis megóv attól, hogy a múltbeli eseményeken vagy a jövő vélt nehézségein rágódjunk. Így egy kiskutyával való játék ugyanúgy kikapcsol, mint a kreatív tevékenységek vagy a zenehallgatás. Van azonban még egy fontos ismérve a stresszlevezetési tevékenységeknek: nem akkor kell csinálni, amikor már majd kirobbanunk a feszültségtől! Hanem be kell építenünk az életünkbe, rendszeressé kell tenni. Így általában lesz alacsonyabb a stressz-szintünk, s ezáltal megelőzhető, hogy konfliktushelyzetekben pl. túlevéssel reagáljunk. Hetente legalább 2 -3 órát kell erre szánnunk, mégpedig tudatosan! Tehát nem „majd, ha lesz rá időm”. Ha nem szánunk erre időt és energiát (!) annak nem csak mi fogjuk meginni a levét, hanem a hozzánk közelálló személyek is. Másrészt, az a tudat, hogy törődöm magammal, felelősséget vállalok magamért és az életemért, a hangulatomért ugyancsak növeli az önmagunkba vetett hitünket, s ezen keresztül a megküzdő kapacitásunkat.

Az evészavarokban megkülönböztetünk kétféle falásrohamot: szubjektív és objektív. A kettő közötti különbség lényege, hogy objektív falásrohamnál adott (például kétórányi) időtartam alatt olyan mennyiségű ételt fogyaszt el a személy, amely biztosan nagyobb, mint amennyit a legtöbb azonos nemű, korú ember megenne hasonló időtartam alatt és hasonló körülmények között (ez jellemzően 2500-3000 kcal közötti mennyiség, de elérheti a 10000 kcal-t is. Szubjektív falásroham esetén viszont a mennyiség nem haladja meg feltétlenül a normál mennyiség kritériumait, viszont a személy ugyanúgy a kontrollvesztés élményét éli át, mint objektív falásrohamnál. Tehát a kulcsfogalom a kontrollvesztés érzése. Mindkét típusú falásrohamra jellemző, hogy főleg szénhidrátokat fogyasztanak a bulimiások, általában többféle ételt, és mindez titokban történik.

A falásrohamok leküzdéséhez van még egy fontos kritérium, amit a legnehezebb elfogadni a bulimiásoknak: nem szabad koplalós diétát folytatni! Tilos éhezni, koplalni, tartósan megvonni magunktól olyan ételeket, amiket szeretünk és folyamatosan áhítozunk utánuk. Ezeket az ételeket kis mennyiségben be kell építenünk az étrendünkbe. Mind biológiai, mind pszichológiai oldalról igaz, hogy a koplalás megnöveli a falásroham esélyét. Ez adja annak a tipikus ördögi körnek az alapját, amelybe a bulimiások belekerülnek. Koplalnak (ez eleve feszültséget teremt) – sóvárognak (folyamatos hiányt élnek meg) – egy élethelyzeti nehézség vagy szorongás tovább növeli a feszültséget – esznek valamit, ami nem illik bele az eltervezett protokollba – „most már úgyis mindegy”-alapon még többet esznek – megeszik mindazt, amit megvontak maguktól – kihányják vagy hashajtót vesznek be – újra fogadkoznak és koplalni kezdenek….és minden kezdődik szépen elölről. (A koplalás biológiai és pszichológiai hatásairól olvashatsz még az elhízás menüpont alatt.)

Aki meg akar gyógyulni a bulimiából, annak fel kell hagynia a koplalással és rendszeres időközönként kell ennie. Annál is inkább, mert a koplalós diéták alaposan lelassítják az anyagcserét és a napi ötszöri evéssel az anyagcsere sebessége is javulni fog. A bulimiások megijednek, hogy hízni fognak, ami azért ellentmondásos, mert a hányástól sem lehet fogyni, esetleg kezdetben mutat kevesebbet a mérleg, de aki már 1-2 éve szenved ebben a betegségben az jól tudja, hogy a hányást előbb-utóbb falásroham követi, így az egyén egy dekát nem fog fogyni. Ezért is van, hogy a bulimiások általában normál súlyúak, vagy néhány kg-mal az ideális testsúlyuk felett vannak.

Gyakori tévhitek bulimiásoknál:

A hányás fogyaszt.
A szövődménytünetek csak sok éve tartó betegségénél vagy gyakori hányások esetén jelennek meg.
A bulimia olyan, mint az alkoholizmus.
Bármit teszek nem tudom kontrollálni az étkezésemet.
Ha többet eszem egy étkezésre, akkor az egész napom el van rontva.
Ha soványabb lennék boldogabb lennék.
Csak akkor tudom elfogadni magam, ha lefogyok.

Tények:

Aki a túlevések után elkezdi hánytatni magát az egyre többet fog enni a falásrohamok alatt.
Az étel felszívódása már az étkezés közben elkezdődik, leggyorsabban az egyszerű szénhidrátoké.
Ha a normál étkezéseid során megvonod magadtól azokat az ételeket, amelyeket szeretsz, a falásrohamok alatt garantáltan sokat fogsz ezekből enni.
Nincs olyan táplálkozási elv, amely csökkenti a falásrohamok kialakulásának esélyét, ha a túlevések hátterén pszichológiai éhség húzódik meg.
A bulimia kezelése pszichológusi, pszichiáteri feladat.

Figyelj arra, hogy:

Bár nagyon nehéz és lelkileg megterhelő szembesülni mindazzal az ételmennyiséggel (és ételfajtával), amit egy falásroham alatt elfogyasztottál, mégis érdemes leírnod mindazt, amit megettél. Egyrészt azért, mert így később – úgymond tiszta fejjel – magad is könnyebben el tudod dönteni, hogy valóban túlevésed volt-e, avagy csak szubjektíven élted meg annak. Másrészt, ha rászánod magad arra, hogy szaksegítséget kérj a problémád megoldásában, akkor a ténylegesen elfogyasztott ételmennyiség fontos információ lehet a pszichológus/pszichiáter számára.

Ne egyél sokféle ételt egyszerre egy normál étkezés során sem! A falásrohamokra jellemző a többféle étel behabzsolása. Ha egy normál étkezés során is úgy eszel, hogy ezt is, azt is bekapkodsz, akkor az könnyen és nagy valószínűséggel felidézi a falásroham élményét és ezáltal elő is segíti annak megjelenését.

Tiszteld meg magad az evéssel! Ne egyél méltatlan módon: állva, utcán, kapkodósan, papírból, az ételt nem megrágva, kézzel evőeszköz helyett, vagy lábasból, dobozból tányér helyett. Add meg a módját és egyél másokkal együtt, társaságban, terített asztalnál. Az evés egy nagyon jó dolog, éld meg, éld át az ízeket, az illatokat. És ne érezz bűntudatot, ha boldog voltál evés közben.

Ne rekedj meg a tünetek szintjén! Minden egyes falásroham és/vagy önhánytatás előtt törekedj annak megfogalmazására, hogy mi keltett benned feszültséget, amit nem tudtál ott és akkor kommunikálni? Esetleg emlékeztet téged a feszültségkeltő helyzet egy múltbeli eseményre?

Legutóbbi blogbejegyzések az evészavarral kapcsolatban

Tovább

    Ez a weboldal sütiket használ. A hatályos jogszabályok értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

    A hatályos jogszabályok értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

    Bezárás