„Az életem a referenciamunkám”
Van egy kérdés, amit előbb vagy utóbb mindenki feltesz nekem, akivel a munkám során találkozom: miért választottam ezt a szakterületet? Szerintem ez egy finomabb megfogalmazása annak, hogy „és neked is volt korábban evészavarod?” Az egyetemi előadásaimon is rendszeresen szóba került ez a téma. Soha nem rejtettem véka alá, hogy hosszú évekig érintett voltam gyakorlatilag szépen sorjában az összes típusú evészavarban és a túlsúllyal is meggyűlt a bajom. Ugyanakkor mindig is ódzkodtam attól, hogy emiatt ismerjenek el hiteles szakemberként.
Amit kiválóan ismerek ezen évek kapcsán azok a tünetváltások, valamint a hatástalan terápiák, egyéb kezelési módszerek, titkos csodaszerek…és a folyamatos kétségbeesés, kilátástalanság, az egyre fokozódó tehetetlenségérzés.
Biztos nagyon médiaképes lenne a történetem, ha most azt mondanám, hogy évekig vergődve a 38 és a 82 kg között, 16 hashajtóval az előtte tervszerűen kikoplalt gyomromban, egyre inkább elszigetelődve a világtól „elhatároztam, hogy pszichológus leszek és segíteni fogok mindazokon az embereken, akik hasonló problémával küzdenek”. De ez nem így volt. Az igaz, hogy a pszichológia felé vettem az irányt, de az evészavar, mint lehetséges szakterület meg sem fordult a fejemben. Sőt, sokáig szándékosan tartottam magamat távol ettől a témától, nyomasztott. Aztán, ami mégis ide vezetett az két dolog volt: az egyik az evési problémák összetettsége, ahogy körkörösen kapcsolódnak össze egy-egy élettörténetben az okok és az okozatok nem csak a mostban, hanem a múlt-jelen-jövő viszonylatában is. Mindenhol ezt kerestem a pszichológiában, vonzanak az ilyen típusú emberi rejtvények: izgalmasak, kreativitást igényelnek, egyediek.
De az nem igaz, hogy ez a vonás csak az evészavarokat jellemzi (bár azokat különösképpen). Ezért kellett valószínűleg a másik ok is: később, amikor már sikeresen kievickéltem az összes fajta evészavarból és ezáltal távolabbról szemlélve, de mégis emlékezve és belülről ismerve a probléma jellegzetes érzéseit és gondolatait felfigyeltem arra, hogy ez az ismeret és élmény előnyt jelent számomra az evészavarban szenvedőkkel való kommunikációban. A mai napig sokan mondják, miután találkozunk, hogy én máshogy állok hozzájuk és a problémájukhoz, mint a korábbi terapeuták. Azt hiszem, hogy esetemben ez elsősorban ennek köszönhető.
Ezek után lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok: mindennek ellenére azt érzem és tapasztalom, hogy a saját élmény csak a harmadik a sorban abból a szempontból, ami segít a munkám során.
Az első ugyanis a szakmai tapasztalat. Nem önmagammal kapcsolatban, hanem a másokkal, a sokféle emberrel végigvitt közös munka. Több ezer terápiás órával a hátam mögött megerősíthetem azt a pszichiátriában már-már szállóigévé vált mondást, hogy „a legtöbbet a páciensektől lehet tanulni”. De ehhez nem elég meghallgatnod a történetüket, aktívan kell velük együtt dolgoznod - természetesen az ő fejlődésükön.
A másik nélkülözhetetlen dolog a tetemes mennyiségű elméleti tudás – lehetőleg a pszichológia összes területére kiterjedően. Engem ehhez a doktori tanulmányaim segítettek hozzá leginkább. Az egyetemen egyszer az anatómia tanárom azt mondta: „aki az emberrel akar foglalkozni, annak mindent tudnia kell az emberről”. Engem ő ott és akkor meggyőzött. Nem szeretem, amikor az elméleti tudásról degradálóan beszélnek, merthogy az „csak” elmélet. Szerintem viszont megkérdőjelezhető az a gyakorlati tudás, amelyet nem alapoz meg széleskörű elméleti ismeret.