A könyvekről és a könyvírásról

Miért írok könyveket? Mert van mondanivalóm. Mert szeretek könyveket írni. És, mert saját tapasztalatból tudom, hogy a könyvek képesek segíteni egy nehéz élethelyzetben, vagy amikor úgy érzed: elakadtál. Vannak sorsfordító könyvek is. És talán valaki számára az enyémek is lehetnek azok. Olykor egy regény is segíthet válaszokat találni és igazítani benned az iránytű mutatóján. Azonban vannak olyan könyvek, amelyek benned és körülötted futó utakat mutatnak. A könyveim nem kifejezetten önsegítő céllal íródtak, az ismeretterjesztéshez állnak közelebb, azonban én legszívesebben „beszélgetős könyveknek” hívom mindet. Mert a könyv első oldalától kezdve meghívom az Olvasót egy közös gondolkodásra, amely során nagyon gyakran érzelmek is felbukkannak. Ennek ellenére a tudományos szakirodalomban hivatkoznak rájuk önsegítő könyvekként és a területen dolgozó szakemberek is ajánlják pácienseiknek ebből a célból.

Sorsfordító könyvek az én életemben

Most valami nagyon emelkedett dolgot kellene említenem: egy kevesek által ismert szépirodalmi művet vagy magát a Bibliát. De maradjunk inkább a valóságnál.
Az én első sorsfordító könyvem P. J. Cooper: Farkaséhség című műve volt, amelyet mindenki megkapott, aki Miskolcon a Túry Ferenc által vezetett evészavar részlegen akár segítőként, akár páciensként megfordult. Először 1995-ben olvastam el és az addigi evészavaros hányattatásaim új megvilágításba kerültek. Bár ez a könyv bulimiásoknak szól és én nem voltam az, mégis megértettem belőle sok, fontos dolgot. Például, hogy a koplalás miért betegségfenntartó tényező az evészavarokban, miért nem jelent megoldást a fogyás és a diéta, és milyen lélektani háttér kapcsolódik a túlevés és a testsúly miatti szorongáshoz. Akkortájt az evészavarok kezelése még igencsak gyerekcipőben járt Magyarországon, a túlsúllyal járó evési problémákra pedig kizárólag dietetikai problémaként tekintettek. De legfőképpen akaratgyengeségként tartották számon. (Erről a szemléletről és a saját utamról is részletesen írtam a Ne cipeld tovább c. könyvemben.) A pszichés érintettség semmilyen szempontból nem került elő: sem, mint családdinamikai kérdés, sem, mint egyéni készséghiányok egyvelege, amely hibás evési szokásokat alapoz meg és tart fent akár éveken, évtizedeken keresztül, vagy egy egész élethosszon át. Emiatt is volt óriási élmény rátalálnom a Farkaséhség című könyvre és benne igazolva látni a saját korábbi tapasztalataimat önmagammal és az evési zavarral.
Ez a könyv azért is volt nagyon fontos számomra, mert a saját élményemen keresztül először tapasztalhattam meg, hogy mennyit képes segíteni egy könyv – még akkor is, ha nagyon mélyen vagy és akár úgy érzed, hogy elérted a fizikai, anyagi, szellemi, lélektani teljesítőképességed és lehetőségeid határát. Ezért sem értek egyet azzal, amikor manapság azt hallom, hogy „de hát az csak egy könyv!” Egy könyv képes új irányba állítani a gondolkodásodat, az érzelmeidet és a tetteidet is megváltoztathatja.
A másik sorsfordító könyv az életemben Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása című könyve volt. Ez arról szól, hogy a gyerekek rendkívüli tehetséggel fogják fel nonverbális csatornákon keresztül a szüleik kimondatlan érzelmi szükségleteit, hiányait, vágyait. Tökéletesen értik, hogy mit várnak el tőlük és ennek megfelelően viselkednek. Így viszont elveszítik a kapcsolatot önmagukkal: a saját szükségleteikkel, érzelmeikkel, vágyaikkal. A szülők kimondott szándékaik ellenére vetítik a gyerekeikre a saját, beteljesületlen érzelmi szükségleteiket. Ezzel elveszik a gyerekektől annak lehetőségét, hogy kialakítsák és megéljék a bennük lévő eredetiséget és megérezzék a saját érzéseiket, röviden szólva: elveszítik a lehetőségét annak, hogy megismerjék önmagukat. Felnőttnek és gyereknek egyaránt olyan világra van szüksége, hogy érezhesse a saját érzéseit, felismerje és reagálhasson a saját szükségleteire. Ez az érzelmi-lelki világ csak egy jószándékú, beleérzésre képes társas környezetben képes kifejlődni. Ezt a könyvet 2010-ben olvastam el, és ezután kezdtem el mélyebben és részletekbe menően foglalkozni a kötődés témájával.
Mindkét sorsfordító könyvemben találtam olyan gondolatokat, amelyeket nem tudtam magamra vonatkoztatni, nem is értettem mindennel egyet. De ezek nem feltételei annak, hogy egy könyv jó legyen vagy épp sorsfordítóvá váljon az életünkben. Egy-egy mondat, egy érzés, egy szófordulat, egy élmény megváltoztathat egy egész életet. Én így vagyok a könyvekkel. Legalábbis azokkal, amelyeknek olvasója vagyok.
Amikor én vagyok a könyv írója, akkor kicsit más a helyzet. Más elvárásokkal és célokkal kezdek bele az alkotás folyamatába. Mivel 25 éve gyakorló pszichológus vagyok, ezért a könyveimet úgy írom, hogy ne csak információt, hasznos tudást és tapasztalatot adjak át, hanem érzelmeket is szeretnék kiváltani, amelyek arra késztetik az olvasót, hogy önmagára vonatkoztassa, beledolgozza a saját történetébe a könyv tartalmát, mondanivalóját. Másrészt úgy építem fel a könyvek struktúráját, hogy elképzelem magát az olvasót, aki válaszokat keres. De mindeközben nyitva maradjon a lehetősége annak is, hogy válaszok helyett vagy mellett újabb kérdésekre bukkanjon önmagában. Ha ő a páciensem lenne és együtt dolgoznánk a problémáján (az evési zavarán és/vagy a kapcsolatain), akkor hogyan vezetném őt? Hogyan fűzném egymás után a témákat, mi mozdulna meg vajon benne? Mi lendítené tovább? Honnan lenne kedve tovább olvasni? Meddig lehet őt elvezetni? Mennyi információt képes úgy befogadni, hogy azt hasznosítani is tudja és ne csak a fejéig, hanem a szívéig is elérjen?
Néhány hónapja beszélgettem egy nővel, aki elmondta, hogy ő sok önismereti könyvet olvas, de úgy, hogy itt-ott belelapoz, ugrál a szövegben, sokszor az utolsó fejezetet olvassa el először. „Mert úgyis ott van a lényeg.” És szinte soha nem olvas el elejétől a végéig egy könyvet. Őszintén megmondom: ledöbbentem. Azt is elmondta, hogy másoktól is gyakran hallja-látja, hogy így olvasnak könyveket. Bár tőlem ez idegen, de elhiszem, hogy így van. Sokat olvasni arról, hogy mennyire kevés ideig tudnak manapság az emberek koncentrálni, milyen könnyen szétszóródik a figyelmük. Állítólag átlagosan nyolc másodpercig vagyunk képesek figyelni egy adott szövegre. Másfelől, pszichológusként azt is látom, hogy sokan, sőt egyre többen azonnali válaszokat akarnak. Még azt sem tudják honnan ered a probléma, máris a megoldást akarják. Még mielőtt rájönnének, hogy mitől pattanásig feszültek, máris megnyugodni, ellazulni akarnak. Talán sokszor a türelmetlenség és az elmélyedési nehézség az oka annak, hogy így olvasnak.
Tehát megütköztem ezen az információn, mert minden könyvemnek van egy íve, ami egy lélektani-gondolati-érzelmi út az olvasó számára. Sokat dolgozom ezen, gyakorlatilag hónapokba telik, amíg kidolgozom ezt az ívet. És akkor kiderül, hogy vannak, akik össze-vissza ugrálva a szövegben próbálnak meg kinyerni valami információt és nem indulnak el sehonnan, de nem is érkeznek meg sehová.
Mindenesetre fontos, hogy az általam írt könyvek nem „füveskönyvek”, úgy lehet jól használni azokat, ha valaki ez elejétől a végéig halad és nem próbálja meg idő előtt „lelőni a poént”. Ezért, ha még nem olvastad a könyveimet akkor ez most lehet számodra egy hasznos információ.
Hiszek a könyvek erejében, gondoskodó útmutatásában, amely igenis sokszor felér egy terápiával. Egy könyv gyógyítani képes.