Az éhes lélek gyógyítása: túlsúly, evészavarok és kapcsolati problémák (Kulcslyuk Kiadó, 2015)
2010-ben írtam meg az első könyvemet - Ágytól-asztaltól Evészavarok és párkapcsolatok címmel - azzal a céllal, hogy a szakembereken túl az érintettek, a hozzátartozók és általában véve a nagyközönség megismerhesse az evészavarok hétköznapi megjelenési formáit. Ekkor már tíz éve foglalkoztam egyéni tanácsadással és kutatással, valamint egyetemi adjunktusként pszichológia szakos hallgatókat tanítottam. Mindegyik területen azt tapasztaltam, hogy az evészavarok és a túlevéssel járó testsúlyproblémák mintha csak a kórházak és a tankönyvek keretei között léteznének, a mindennapokban életvezetési nehézségeket okozó tüneteik nem hangsúlyozottak, holott gyakorlatilag mindenkinek van a szűkebb-tágabb környezetében egy olyan ember, aki az evészavarok valamely formájával vagy túlsúlyproblémával éli az életét. Úgy láttam, hogy jelentős szakadék tátong a kutatóintézetek, az egyetemi tudásátadás és a hétköznapok gyakorlati tapasztalatai és ismeretei között. Ami a tudományos színtéren már teljesen nyilvánvaló tény volt, az megdöbbentő újdonságként hatott az ismeretterjesztés területén. Ilyen például a család szerepe az evési problémákban, amely bár az 1980-as évektől ismert az evészavarokban, alig néhány éve kapott figyelmet az ismeretterjesztésben. Mondhatnám azt is, hogy a hétköznapi ember számára sokáig tabutéma volt a családban kialakult etetési, kommunikációs és kapcsolati minták hajlamosító és fenntartó szerepe a testsúlyproblémákban. A „családi romantika” része, hogy: aki szeret etet, aki etet szeret. Tehát gyakorló pszichológusként az első könyvemben az evészavaroknak azokat a jegyeit mutattam be, amelyek a mindennapokban kézzelfoghatóan megjelennek, beleértve a más életterületekkel való kölcsönhatásokat is. Így például, hogy miként befolyásolja a társas kapcsolatainkat, ha elégedetlenek vagyunk a testünkkel, milyen hiányérzetek képesek a leggyakrabban összekapcsolódni a túlfogyasztással vagy a testsúly miatti állandó, kínzó szorongással.
Ezt a könyvemet nem vittem kiadóhoz, mert attól tartottam, hogy jelentősen megváltoztatnák a mondanivalót és én nem akartam ilyesfajta kompromisszumot kötni. Nyilvánvalóan volt ennek előzménye, bár nem könyvkiadás, hanem magazin-cikkek kapcsán. Így ez a könyv magánkiadásban jelent meg 2010-ben és 1000 példányban kelt el. Ezután gyermekeim születtek, így nem sokat foglalkoztam az írással és a könyvvel.
2015 nyarán megkeresett a Kulcslyuk Kiadó (a széleskörben ismert Nyitott Akadémia kiadója) azzal, hogy olvasták az Ágytól-asztaltól című könyvemet és mivel csak magánkiadásban jelent meg, ezért szeretnék új külsővel megjelentetni és eljuttatni a nagyközönséghez. Mivel a céljaink, az elképzeléseink és a látásmódunk hasonló volt, ezért örömmel és újult lendülettel vetettem bele magam az eredeti kézirat bővített, második kiadásának munkálataiba. Magam döntöttem úgy, hogy kiegészítem az eredeti kéziratot, a kiadó részéről nem volt ilyen elvárás. Így született meg Az éhes lélek gyógyítása: túlsúly, evészavarok és kapcsolati problémák című könyvem, amely végül 2015 októberében jelent meg és még 2021-ben is a Bookline 100 legjobb könyve között szerepelt a 70. helyen. Az érdeklődés iránta pedig az elmúlt két-három évben csak fokozódni látszik. Ebben a könyvben található meg a nyolcféle pszichológiai éhség leírása, amelyek a leggyakoribb kiváltó ingerei/helyzetei az evési késztetéseknek olyankor is, amikor valaki nem érez biológiai éhséget. Az ingeréhség, a kapcsolatéhség, az elismeréséhség, a cselekvési éhség, a szeretetéhség, a szexuális éhség, a produktivitási éhség, a strukturális éhség fogalmaiban nagyon sokan ismertek magukra és tekintettek új szemlélettel a korábban mindössze akaraterő hiányaként értelmezett többletfogyasztásaikra az étkezés területén.
Idézetek a könyvből
„Egyre több olyan emberrel találkozom a munkám során, akik úgy viszonyulnak a testükhöz, mintha az nem is egy élő és érző valami lenne, hanem egy gép, egy robot. Úgy is bánnak vele: nem értik, ha nem ok-okozat elv alapján működik, ha nem reagál azonnal a változásra, ha hízik, pedig ő fogyni szeretne, ha fáj vagy fáradt, pedig neki most sok munkája van. Mintha kívül kerülnének a testükön, mintha csak mellette lépdelnének, néha kívülről ránéznének, hol lesajnálóan, hol dühös indulatokkal telve, szidva, bántva, utálkozva. S egyre ritkábban némi elégedettséggel tekintenek rá – főleg, ha a terv szerint működik, de örülni ilyenkor sem tudnak, inkább úgy viselkednek vele, mint egy rossz szülő: a hibáért szidás jár, a siker az természetes. Vannak, akik így is esznek: néha bedobnak valamit a rendszerbe (sokan azt, amit előírtak nekik, vagy hozott az ételfutár), ott ahol éppen vannak, nincs evésélmény (sem valódi ízélmény, sem jóllakottság-érzés), ugyanakkor folyamatosan sóvárognak az ízek után, amely hol erősebben, hol éppen még uralhatóan tör rájuk. Az egyéni igényeket figyelmen kívül hagyó fogyókúrák tovább erősítik bennük ezt a szemléletet. Ők pedig inkább önmagukban keresik a hibát, mintsem megkérdőjelezzék a módszer hatékonyságát.”
(Lukács Liza: Az éhes lélek gyógyítása) „Az evészavaros emberek önbizalma nagyon ingatag, helyzetfüggő. Egyik pillanatról a másikra képesek semminek érezni önmagukat akár látványos tanulmányi vagy szakmai sikerek ellenére is. Az alacsony, bizonytalan önértékelés elkíséri a személyt a felnőttkorba is, amennyiben az evési probléma lelki gyökerei feltáratlanok maradnak. Nyomot hagy a párválasztáson, a hivatáson, a saját gyermekeihez fűződő viszonyon. Az önbizalom kulcsaként a komfortzónánkon kívül megélt sikereket szokták a leggyakrabban emlegetni. Azonban létezik még egy fontos, gyermekkori gyökerű összetevője a pozitív önértékelésnek: annak megélése már születésünktől fogva, hogy környezetünk számunkra fontos tagjai (szülők, nagyszülők, testvérek) örülnek a puszta létezésünknek. Persze minden gyermek (és egészséges felnőtt) boldog lesz attól, ha megdicsérik, megtapsolják, elismerik a teljesítményét. De ez valami más. Ennek az örömnek semmi köze a teljesítményhez, a jó tulajdonságokhoz, személyiségvonásokhoz. Örömöt látok a számomra fontos személyek arcán, ha reggel felébredek, ha hazaérkezem óvodából, iskolából, munkából, sétából, utazásból.
Vannak olyan párkapcsolatok, amelyekben sikerül megőrizni a másik fél létezése felett érzett öröm kommunikációját. Ez tulajdonképpen a legtöbb, amelyet a férjek-feleségek egymás önbizalmáért tehetnek. De a gyakoribb az, hogy a párkapcsolatok „ellustulnak” ebből a szempontból és marad a „hát, persze, hogy szeretem” vagy a még problémásabb a „különben nem lennék vele” válasz.”
(Lukács Liza: Az éhes lélek gyógyítása) „Óriási tévhit, hogy a normál testsúlyú (úgy értem, hogy csinos, nem betegesen vékony és nem állandóan az evésen gondolkodó) emberek aszkéta módon élnek. Nem igaz az, hogy két választási lehetőségem van: vagy XXL-es ruhákat hordok és "élvezem az életet", finomakat eszem, vagy 38-ast és két fűszálat ehetek naponta. A fogyni vágyók, illetve az evési zavarral küzdők sokszor azt képzelik, hogy egészségesen vékony csak az lehet, aki állandóan arra figyel, hogy mennyit eszik és csak "egészséges, zsír-és kalóriaszegény" ételeket fogyaszt VAGY, aki egyáltalán nem foglalkozik az evéssel és eleve olyan a „biológiája”, hogy nem hízik meg. Az egészséges táplálkozás úgy jelent tudatos táplálkozást, hogy lehet (sőt kell!) jókat és finomakat enni. A "titok" az, hogy az egészségesen és kiegyensúlyozottan táplálkozó személy az esetek nagy többségében csak akkor eszik, amikor arra biológiailag szüksége van. Nem jutalmazza magát az étellel, nem más örömöket vagy hiányokat pótol vele, nem a feszültséget vezeti le általa. Éppen ezért tud segíteni a pszichológia az evési problémákban és az elhízásban, mert támogat abban, hogy a személy életében az evés a helyére kerüljön és ne pótoljon más élményeket, örömöket, helyzetmegoldásokat, ne ezen keresztül fejezze ki az érzelmeit. Tapasztalatom szerint minden túlsúllyal küzdő ember életmódjában meg lehet találni azokat a beavatkozási pontokat amelyek kiküszöbölésével, új szokások kialakításával súlycsökkenés érhető el.” (Lukács Liza: Az éhes lélek gyógyítása)
„Az emberek jelentős része fogékony arra az üzenetre, hogy azonnal meg lehet változni. A ráncok, a pattanások, a tetemes túlsúly is egyik napról a másikra eltüntethető. Változni, változtatni egyébként nehéz és hosszadalmas folyamat, amelyhez törvényszerűen hozzátartoznak a visszaesések. Sokan lassan szánják rá magukat a változásra, de ha már egyszer elhatározták, hogy megváltoznak, akkor elvárják, hogy ez azonnal következzen be. Így vannak a testsúlycsökkentéssel és a feszesebb testtel is. Holott logikus, hogy ha valaki tíz év alatt hízott meg, akkor csak egy nagyon drasztikus módszer képes arra, hogy néhány hét alatt lefogyjon. De ha le is fogy, kicsi az esélye annak, hogy az alacsonyabb testsúlyt meg is tudja tartani. Ennek az oka az, hogy a túlsúly is idővel az életünk és a személyiségünk részévé válik. Így szokott meg a környezetünk, elvárják, hogy ezután is bőven falatozzunk a nagymama süteményéből, és ha ezt nem tesszük, akkor a viszony is változik. Szokások szövevényes rendszere kapcsolódik egy-egy testsúlyhoz. Nagyon sok olyan emberrel találkozom, akik bár nagyon régóta vágynak arra, hogy lefogyjanak, nincsenek felkészülve azokra az új élményekre, helyzetekre, amelyekkel majd szembe kell nézniük, amikor ez sikerül.”
(Lukács Liza: Az éhes lélek gyógyítása) „Bár a többség szenved a túlevés következményeitől, maga az étkezés sok pozitív érzést ad, például az önállóság élményét vagy, hogy végre csak önmagára figyel. Ezekhez viszont „kell a kaja”, mintha az evés adna engedélyt arra, hogy ezeket érezhesse, átélhesse. „Végre elalszanak. A gyerekek, a férjem, én még maradok. Ahogy közeledik az este érzem, hogy egyre türelmetlenebb vagyok mindenkivel, hogy siessenek, menjenek már, hagyjanak már végre egyedül. És amikor végre egyedül hagynak, mégsem vagyok elég önmagamnak, akkor meg kell a kaja. Végre nem kér senki, nem bámul a tányéromba senki, nem ugráltat, nem kérdez, nem tesz megjegyzést. Ilyenkor nem kell megfelelnem senkinek. Nem kell jól ennem, csak azért, mert a gyerekeknek nem kéne édességet enni. Végre lehetek felnőtt és csinálhatok azt, amit én akarok. És én eszem, mert enni akarok. Finomat, sokat, egészségtelent.”
(Lukács Liza: Az éhes lélek gyógyítása) „Az evés körülményei nagyon meghatározó élményként vésődnek be kora gyermekkorunktól kezdve. A déli harangszóra asztalhoz parancsolt családtagok éppúgy hordoznak magukban negatív élményeket, mint azok, akik csak arra tudnak visszaemlékezni, hogy soha nem evett együtt a család - vagy ha igen, pl. ünnepekkor, akkor mindenki zavarban volt, mert nem ehhez szoktak hozzá. A tálcás étkezést eleve megszüntetném (tálcán szobába, ágyba, számítógép, tévé elé vinni az ételt), ennek a gyorsétteremben vagy a munkahelyi kantinban van a helye és nem az otthon falai között. Az asztalhoz, soha le nem ülő, mindenkit kiszolgáló családanyák sem hagynak pozitív emléknyomot a felnövekvő gyerekekben. Sokat elmond egy család étkezési kultúrájáról, hogy mi minden található az étkezőasztalon (illetve van-e egyáltalán étkezőasztal, s ha igen, akkor mindenkinek van-e ülőhelye mellette). A szórólapoknak, szétdobált újságoknak, számláknak, kulcscsomóknak, mobiltelefonoknak, kisautóknak nem ott van a helye, s ennek ellenére ez nem ritka látvány. Kinek van kedve egy ilyen asztalhoz leülni? Vannak olyan családok, ahol kialakul az a szokás, hogy a reggelihez már előző este megterítenek, az ennivaló is egy mozdulattal kivehető a hűtőszekrényből. Tapasztalataim szerint ez pozitívan hat a családi közös étkezésekre, a hangulat is jobb lesz, törődést, figyelmet kommunikál a családtagok felé, meghitt hangulatot teremt egy kapkodós reggelen is.”
(Lukács Liza: Az éhes lélek gyógyítása)