Talán már többször feltettük magunknak a kérdést: mi lehet az oka annak, hogy életünk során újra meg újra visszaköszönnek ugyanazok a kapcsolati nehézségek? A válasz az, hogy a gyermekként kialakított kötődési mintáink alapvetően meghatározzák választásainkat és viselkedésünket. Hatással lesznek az összes fontos emberi kapcsolatunkra (a párkapcsolatainkra éppúgy, mint a szülőségünkre, a barátságainkra, az iskolai és munkakapcsolatainkra) és megalapozzák az önmagunkhoz való viszonyt is.
Valójában olyan kapcsolatokat alakítunk ki, amelyekben hasonlóan érezhetjük magunkat, mint gyermekkorunkban. Ez még akkor is így van, ha nem őrzünk magunkban pozitív képet a gyermekéveinkről, sőt, akár kifejezetten fájdalmas élményeket hordozunk. Úgy fogunk szeretni, ahogy minket is szerettek. Úgy fogjuk becsülni önmagunkat, amennyire mások számára értékesek voltunk. Bármilyen tapasztalatot is szereztünk korábban, az ahhoz hasonlóban fogjuk otthon érezni magunkat, tudatosan vagy tudattalanul olyanná formáljuk az emberi kapcsolatainkat. A kötődés során ugyanis nemcsak szeretetkapcsolatot alakítunk ki, hanem önmagunkról is bevésődik egy kép, ami aztán meghatározza a gondolatainkat, az érzelmeinket és a viselkedésünket.
2013-ban a hazai lakosság lelki egészségét vizsgáló reprezentatív felmérés (Hungarostudy) adatai szerint a felnőttek 69%-a bizonytalanul kötődik a kapcsolataiban. Megdöbbentő ez az adat, ha tekintetbe vesszük, hogy az ember elsőrendű késztetése, hogy olyan kapcsolatokat alakítson ki, amelyekben elismerik és elfogadják. Hiába veszi körül magát drága tárgyakkal, szerez magának hatalmat vagy rengeteg követőt a közösségi oldalakon, ha nincsenek bensőséges kapcsolatai, akkor hol erősebben, hol gyengébben, de visszatérően sóvárogni fog azok után. Bizonytalan kötődés esetén az emberi kapcsolatokról az esetlegesség és a kiszámíthatatlanság élményeit hordozzuk, önmagunkat pedig nem tartjuk elfogadhatónak és szerethetőnek. A neurobiológia legújabb felfedezései is megerősítik, hogy annál az embernél, aki nélkülözi a biztonságos, kölcsönös elismerésen alapuló, együttérző társas kapcsolatokat, a testi-lelki egyensúlyvesztés tünetei jelennek meg.
Kötődés és biztonság
A biztonságos kötődés egy olyan védőháló, amelyet a szüleink fonnak körénk odaforduló jelenlétből, megfelelő időben és mértékben biztosított támaszból, csak nekünk szóló figyelemből. Olyan odafigyelésből, ami nem sok és nem is kevés, ami tekintettel van az aktuális képességeinkre és készségeinkre: nem vár el sem többet, sem kevesebbet annál, mint amire már képesek és fogékonyak vagyunk. A biztonságos kapcsolat nem nélkülözheti az eredendő tiszteletet, ami minden embernek jár életkorától, képességeitől, nembeli vagy társadalmi hovatartozásától függetlenül. Ez az a tisztelet, amelyet nem kell kiérdemelni, mert embervoltunk magától értetődő része.
Sokan hiszik, hogy csak a maximális jelenlét és az önfeláldozó szülői magatartás vezet biztonságos kötődéshez, és szorongással tölti el őket az az érzés vagy gondolat, hogy még többet vagy jobbat kellene adniuk a gyermeküknek. A biztonságos kapcsolódás azonban valójában két alappilléren nyugszik: az érzékenységen és a válaszkészségen. Ezek fókuszába azt a személyt kell helyeznem, akivel biztonságos kapcsolatot szeretnék kialakítani. Vagyis rá figyelek: őt akarom megérteni, rá reagálok, és az ő érzései jelentenek számomra visszacsatolást. Nem magamból indulok ki, hogy én mit tennék, éreznék vagy gondolnék abban az adott helyzetben, amelyben most ő van, vagy a saját gyermekkoromban miként éltem meg egy, a mostanihoz hasonló helyzetet. A másik emberre adott reakcióimat sem szülőként, sem bármilyen más felnőtt szerepben (legyen az párkapcsolat, munkakapcsolat vagy tanítói szerepkör) nem a saját élményeim, hiányaim, vágyaim, sikereim vagy épp kudarcaim határozzák meg, hanem képes vagyok arra, hogy a másik ember nézőpontjába helyezkedve az ő igényeire reagáljak. Ennek közvetítője és egyben kiegyensúlyozója egy kapcsolatban a kölcsönös tükrözés, amelynek idegrendszeri alapjai már a születésünkkor adottak. Ugyanakkor – a másokra való odafigyeléssel és együttérzéssel - egész életünk során edzenünk kell azokat az idegsejtjeinket, amelyek képessé tesznek minket arra, hogy így viszonyuljunk a körülöttünk élőkhöz. Ezáltal teremtjük meg a biztonságos kapcsolódás nélkülözhetetlen biológiai alapfeltételét.
Tehát a kötődés stílusának kialakulásában döntő jelentőségű, hogy az elsődleges gondozó (aki a mi kultúránkban túlnyomórészt az anya) mennyire érzékeny és válaszkész.
A bizonytalan kötődési mintáknál az érzékenység és a válaszkészség kisebb-nagyobb következetlenségeivel találkozunk. Míg a szorongó-ambivalens és a szorongó-elkerülő kötődés esetén a gyermek idővel alkalmazkodik ahhoz, hogy csak bizonyos helyzetekben reagálnak érzékenyen és válaszkészen az igényeire, addig a félelemteli (vagy más néven dezorganizált) kötődési mintázatú kapcsolatban a szülő viselkedése teljességgel kiszámíthatatlan számára, ami szétzilálja a bizalmat. Ez nemcsak konkrétan a szülő-gyermek kapcsolatra igaz, hanem általában véve sérül a gyermeknek a világhoz való viszonya: abban gyökeret ver a bizalmatlanság mind mások, mind önmaga felé. Külső szemlélő számára olyannak tűnhet, mint aki nem kapcsolódik a többi emberhez, ám annak, aki társas közegben nőtt fel, mindig van valamilyen kötődése másokhoz. A félelemteli stílusú embernél olyan, mintha ez a kapcsolat negatív előjelű lenne, ezért tűnhet úgy, mint aki egy külön kis buborékban él. A másokkal való kontaktus – egy sokszor nem is tudatosuló – félelemmel tölti el, de nem kapcsolódik a saját belső világához sem: nem emlékszik a gyermekkora élményeire, eseményeire, nem gondolja, hogy az érzései most vagy a múltban számottevőek lennének, nem hoz döntéseket, inkább sodródik, vagy épp rendszeresen olyan döntéseket hoz, melyek nincsenek összhangban a saját valódi igényeivel és lehetőségeivel.
A vágy a kapcsolódásra mindenkiben megvan. Abban is, aki soha nem tapasztalta meg sem azt, hogy ezt valakitől megkapja, sem azt, hogy ő ezt valakinek megadja. A félelemteli kötődésre sokan mondják – legalábbis a laikusok közül – hogy „az a legrosszabb”. „Oda talán nem tartozom” – kezdik többen, akikkel a kötődési sebeikről kezdünk el beszélgetni. Úgy hiszik, hogy ez a kötődési minta kizárólag szélsőséges körülmények között nevelkedő emberekben alakul ki, akiket bántottak, elhanyagoltak, akiknek a szülei komoly pszichés gondokkal küzdöttek. Valóban: az ilyen körülmények valószínűsítik a félelemteli kötődési alapmintázat kialakulását, ám a leglényegesebb eleme ennek a kötődési mintának az, hogy a gyermek nem kap figyelmet. Hosszú éveken keresztül nincs olyan fontos személy a környezetében, aki érzékenyen és válaszkészen reagálna rá, aki kíváncsi lenne arra, hogy ő kicsoda. Ha pedig az élete kezdetétől azt tapasztalja, hogy ő „csak úgy mellékesen létezik”, „szerepel a családi statisztikában”, mint akinek új cipő kell őszre, és „hihetetlen, hogy repül az idő, máris iskolás”, de soha nem lát egy kíváncsisággal felé forduló, csak neki szóló tekintetet, nem lépnek oda hozzá, hogy megöleljék, és megkérdezzék, hogy van (és persze meg is várják a választ), akkor kialakul benne az a képzet, hogy ő nem érdekes, nem fontos. Ezért arra sem érdemes, hogy önmagát megismerje. Így már kitágul azon családok köre, amelyekre nagyon is ráillik ez a kép. Az egymásra irányuló figyelem hiánya egyre inkább társadalmi méreteket ölt a digitális világ térhódításával, ezért félelemteli kötődési mintázat egyre több olyan gyereknél is kialakul, akiket nem bántanak, nem szégyenítenek meg, és a szülők nem szenvedélybetegek.
A szorongó-ambivalens kapcsolatokra fokozottan igaz, hogy csak bizonyos érzések, gondolatok és viselkedések kommunikálhatók – leggyakrabban a megelégedettség és a hála. Ezzel szemben a kritika, a szomorúság vagy a düh az eltussolandó megnyilvánulások közé tartoznak. Ha ezek valamilyen módon a felszínre kerülnek, akkor az olyan erős ellenállást vált ki a másik félből (legyen az szülő vagy partner), ami előrevetíti a kapcsolat felbomlását. Vagyis a szorongó-ambivalens kapcsolatot folyamatosan áthatja a törékenység érzése: mintha bármikor vége lehetne, vagy begyógyíthatatlan sebet üthetne rajta akár egy hétköznapi konfliktushelyzet is. Valójában azonban az ilyen kötődésű kapcsolatok tagjai erősen függenek egymástól: a sok neheztelés és hiányérzet dacára sem engedik el egymást egykönnyen. A kapcsolattal való elégedetlenségük viszont rövidebb-hosszabb szünetekkel rendszeresen napirenden van.
A szorongó-elkerülő kötődési mintázatú viszonyok egyik markáns vonása, hogy bizonyos tekintetben túl sok, míg más – főleg érzelmi – vonatkozásban nagyon csekély figyelem jut a gyermekre vagy – párkapcsolat esetén – a partnerre. Jellemzően a fizikai szükségletei kielégítettek, de sokszor a szellemiek is. Az ilyen kötődésű szülők például maximálisan támogatják a gyermek testi jóllétét (étel, ruházat, tárgyak, sportolás) és tanulását, az érzelmeire azonban nem tudnak ráhangolódni. Olyannyira nem, hogy ha az érzelmek szóba kerülnek vagy megnyilvánulnak, akkor azt a gyengeség jelének címkézik, nem vesznek róla tudomást, vagy mindenáron meg akarják változtatni azokat. „Nem is fáj!” „Egy ekkora gyerek már nem fél.” „Mit szólnak az óvónénik, ha meglátják, hogy sírsz?” A szorongó-elkerülő kötődési mintázattal élők számára nemcsak mások érzései érthetetlenek, hanem a sajátjaik is hozzáférhetetlenek. Az érzékenység és válaszkészség szempontjából ennek megfelelően azt láthatjuk, hogy a szülő vagy a partner a másik fél azon szükségleteinek szentel figyelmet, amelyek fizikai ellátásra vagy szellemi támogatásra vonatkoznak. Az érzelmi megnyilvánulásra érzéketlen marad, a rá adott reakciója pedig kimerül abban, hogy megmagyarázza a helyzetet, vagy praktikus segítséget ajánl fel. Az érzelmi támasznyújtásban nem tud a másik segítségére lenni.