Hogyan szeretsz? Kötődési sebeink gyógyítása (Kulcslyuk Kiadó, 2020)


Ez az egyik kedvenc könyvem, ahogy magamban elneveztem, a Szív könyv. Eredetileg az volt a tervem, hogy az Otthonról hoztuk című kötetben megjelent fejezetet bővítem önálló kötetté és végre írhatok a legfontosabb témáról az evési és testsúlyproblémák területén: a kapcsolatokról. Közel húsz éves pszichológusi pályám során nyert tapasztalataim nyomán immár egészen biztosan mertem állítani, hogy az evészavarok elsősorban a kapcsolati problémák megnyilvánulásai. Hiába vannak markáns testi jegyei, hiába kerülnek előtérbe az önkontroll, a reális testészlelés és az öngondoskodás problémái, hiába hisznek az érintettek abban, hogy ha sikerül lefogyniuk akkor minden egyéb nehézségük is megváltozik, a súly, az evés, a testtel kapcsolatos szorongás pusztán a jéghegy csúcsa.
Végül a kötetben kevés szó esik az evészavarokról, és nagyobb teret engedtem annak, hogy sokkal mélyebben és az alapjaitól kezdve mutassam be a kötődés kialakulását, az ennek mentén létrejövő kapcsolódási mintázatokat és azok szerepét az önmagunkkal és a másokkal formált társas viszonyainkban. Ebben a könyvben nagyon sok történetet mutatok be, valós emberekről, akikkel a munkám során találkoztam vagy dolgoztam. A példáik, hányattatásaik, útkereséseik és megoldásmódjaik segítenek megfogalmazni az olvasó saját kapcsolati elakadásait.
A kötődési mintákon túl az anyaság és az anyával való kapcsolat, az apaság, a szülővé válás és a párkapcsolat változásai, a saját gyermekünkkel való kapcsolódás, a gyermekvállalás, a közösségbe illeszkedés és annak nehézségei, nem utolsó sorban pedig a kapcsolataink minőségének és az önmagunkhoz fűződő viszonynak a jobbítása kerül terítékre. Azt hiszem, ennek a könyvnek a legizgalmasabb része az, amikor kirajzolódik előttünk az a kapcsolati minta, amelyet megtapasztaltunk a korai életéveinkben és rájövünk, hogy azt miként vittük tovább akár kifejezett szándékaink ellenére a párkapcsolatainkba és a szülőségünkbe. Ennek felismerése katartikus lehet és egyben kijózanító, amellett, hogy megszülethet bennünk a remény az egykori élményeink felülírására is.
Ez a kötet rendkívül olvasmányos, de ugyanakkor praktikus és információgazdag is. A legnehezebb feladat volt számomra az összes könyv közül ennek megírása, nagyon mélyről érkeztek a benne megfogalmazott érzések, gondolatok, és a visszajelzések alapján valóban a szívig tud hatolni. De hát, ez már csak egy ilyen téma!

Idézetek a könyvből


"Ahogy mondani szokták: vannak tökéletes szülők, csak még nincs gyerekük. Ez a könyv nem azoknak a szülőknek szól, akik meg vannak győződve a saját tökéletességükről. És nem is azoknak, akik tisztában vannak a hiányosságaikkal, de úgy vélik, hogy így is a legtöbbet adták, amit tudtak, s ezért annak elégnek kell lennie egy boldog élethez. Sokkal inkább azoknak, akik mernek szembenézni önmagukkal. Azokkal a hiányokkal, amiket bár ők is megörököltek, továbbadni már nem szeretnének. Amikor szülőként kezdünk el dolgozni a kötődési sebeinken a legnehezebb feladattal találjuk magunkat szemben. Ha visszanézünk az addigi életünkre, két út rajzolódik ki: az egyik, amit még a gyermekeink megszületése előtt, a másik, amit már szülőként jártunk. Az, hogy anyaként vagy apaként – szándékaink ellenére – mi magunk okozhattunk sebeket sokkal jobban tud fájni, mint amelyeket szereztünk."
(Lukács Liza: Hogyan szeretsz – Kötődési sebeink gyógyítása.)

„A pályám során sok olyan élettörténettel találkozom, ami érzelmileg időről-időre visszakanyarodik az általános iskolában töltött évek alatt elszenvedett társas kirekesztődésre. Hihetetlenül mély lenyomatot képesek ezek az élmények hagyni egy emberben. Talán felnőttként, szülőként, a mindennapi gondok közepette meg sem fordul a fejünkben, hogy milyen hatással van az egy fejlődő személyiségre, ha minden reggel egy olyan közösségbe érkezik, ahol gyakorlatilag láthatatlan. Vagy épp ő az, akin bármikor le lehet vezetni a feszültséget egy-egy beszólással, megszégyenítéssel, netán fizikai bántalmazással. A kortárscsúfolás és bántalmazás hatásai életre szólók – még akkor is, ha később sikerül támogató közösséget találni. A szeretethiány és az érzelmi elhanyagoltság tapasztalatai tartósan elraktározódnak a testünkben. A hosszan tartó kirekesztés apátiához és mindenfajta motiváció megszűnéséhez vezet. És az is előfordulhat, hogy ebben a beszűkült, elgyötört állapotban egy gyermek – végső kétségbeesésében és tehetetlenségében - eldobja magától az életet. Az iskolában kiközösített diák úgy érzi, mintha egy búra alatt élne, ahol fuldoklik. A búra üvege kívülről sötét, ő mások számára láthatatlan, de ő mindent lát belülről. Látja az érdektelenséget, látja, hogy mások kapcsolódnak egymáshoz, mások játszanak, beszélgetnek, kérdeznek, válaszolnak. A kiközösített gyerekeknél megfigyelhető a tanulmányi eredmények és általában véve a kognitív képességek romlása is: egyre kevésbé tud figyelni, megjegyezni, emlékezni, problémákat megoldani. Ez a következmény pedig tovább fokozhatja a kortársaktól való távolságot, megnehezíti a visszailleszkedést és a más (nem deviáns) csoportokba való beilleszkedést. Lélektanilag a kiközösített diák erőteljes szégyent él át, ami még visszahúzódóbbá teszi. Az iskola falain belül egyedül van, nincs aki megnyugtassa, aki társas támaszt nyújtson számára ebben a különösen nehéz helyzetben. A kiközösítés hatásairól már az első évfolyamon – majd visszatérően minden évben - célirányosan kellene beszélni a gyerekekkel az osztályközösségekben. A pedagógusoknak és a szülőknek is fokozott figyelmet kell fordítaniuk arra, hogy egyetlen gyerek se kerüljön egy közösségben ilyen helyzetbe. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy ez mindig a másik gyerekével történik: bárki, bármelyik gyermek válhat iskolai kiközösítés vagy bántalmazás áldozatává! De nem nézhetjük tétlenül azt sem, ha a saját gyermekünk aktív vagy passzív módon részt vesz a kiközösítésben, a bántalmazásban.”
(Lukács Liza: Hogyan szeretsz – Kötődési sebeink gyógyítása.)

"Gyakorló pszichológusként sokféle életúttal találkozom. Hiányok, sérelmek, soha el nem hangzó mondatok szegélyezik ezeket az utakat. Amikor hallgatom a velem szemben ülő embert, sokszor jut eszembe: bárcsak ezt másoknak is elmondaná! A könyvírás lehetőséget ad arra, hogy felismerhetetlenné alakítva átadjunk valamit abból, ami a terápiás rendelő zárt ajtaja mögött történik. Bár sokan hiszik, hogy ennek a szakmának a legnehezebb része elhordozni azt az élményt és érzést, amikor valaki súlyos traumákról számol be. Számomra sokkal inkább az, amikor azzal szembesülök, hogy mennyi hiányt vagyunk képesek felhalmozni a legközelebbi – elvileg legbensőségesebb –kapcsolatainkban. Mert nincs időnk, mert nem merjük kimondani, megkérdezni, mert nem gondoljuk, hogy fontos… Akinek a gyermeke, párja pszichológushoz jár a legtöbbször úgy képzeli el, hogy a segítő beszélgetés egy végeláthatatlan panaszáradat, ahol terítékre kerülnek a hozzátartozók hibái és bűnei. A szülők gyakran fel is teszik a már felnőtt gyermeküknek a kérdést hazaérvén: „na, már megint mit rontottunk el?” A valóság azonban az, hogy a pszichológiai segítséget kérő emberek korántsem arra vágynak, hogy kiderüljön, ki a bűnös. Nincs bennük bosszúvágy. Nem a mellüket akarják döngetni és azt mondani: ugye, hogy nekem volt igazam?! Sokszor egy-egy mondat hiányzik nekik. Vannak ezek között visszatérőek, amiket – úgy tűnik – sok szülőnek nagyon nehéz kimondania. „Sosem mondta, hogy szeret.” „Sosem mondta, hogy: gyere ide, hadd öleljelek meg!” „Sosem mondta, hogy büszke rám.” „Sosem mondta, hogy számíthatok rá.” Ezek hangoznak el a leggyakrabban. Érdemes elgondolkodni rajtuk. Annál is inkább, mert ezek a mondatok sokszor ott vannak megfogalmazva a szülőben és át is éli ezeket az érzéseket. De mégsem mondja ki. Sokféle gátja lehet egy emberben annak, hogy ezek a mondatok felszakadjanak. De talán van olyan is, hogy csupán nem gondolja fontosnak megjegyezni. Pedig sokszor életmentő lehet. Egyszerűen vannak olyan szavak, mondatok egy-egy emberi kapcsolatban, amiknek el kell hangoznia."
(Lukács Liza: Hogyan szeretsz – Kötődési sebeink gyógyítása.)

"Pusztán a megváltozott körülmények nem hívják elő belőlünk a biztonságos kapcsolódást. Hiába vágyjuk már hosszú ideje, hiába érkezik meg hozzá egy biztonságosan kötődő partner, nem fogjuk komfortosan érezni magunkat. Nem fogunk tudni meríteni mindabból az örömből, amit a biztonságos kötődés jelent, amíg az önmagunkhoz való viszonyunk és az emberekbe vetett bizalmunk nem változik. A bizonytalan korai kapcsolódás ugyanis nyomot hagy a személyiségen: megváltoztatja a világhoz, az emberekhez és az önmagunkhoz való viszonyunkat is. Érzelmileg ott tart a múltban, a feldolgozatlan élmények között, melyek keresik a feloldozást, hogy végre le tudjanak zárulni. Azért fontos erről beszélni, mert sokan érzik reménytelennek a sorsukat, amikor felfedezik önmagukban azokat a kisebbrendűségi érzéseket, amelyek minden igyekezetük ellenére távol tartják őket az emberektől, vagy megkeserítik az életüket egy mégoly ígéretesen induló kapcsolatban is. Szó sincs azonban reménytelenségről. Inkább arról, hogy több fronton kell dolgoznunk magunkon, amikor a kötődési sebeinket gyógyítjuk."
(Lukács Liza: Hogyan szeretsz – Kötődési sebeink gyógyítása.)

„A gyermekkor egy korai szakaszára jellemző omnipotencia (mindenhatóság) érzés köszön vissza azoknál a tinédzser- vagy felnőttkorúaknál, akik azt képzelik, hogy ők, mint gyerekek, jobban tudják kezelni a szüleik szenvedéseit, mint ők maguk. Ez az élet rendjével nincs összhangban, és a gyakorlati tapasztalatok is azt mutatják, hogy naiv elképzelés. Kisgyerekként még nem tudjuk, hogyan különüljünk el a szüleinktől, s hogyan kapcsolódjunk mégis hozzájuk. Ezt – jó esetben – fokozatosan megtanuljuk az ő segítségükkel. Ebben az ártatlan, önzetlen, gyermeki állapotban azt képzeljük, hogy enyhíthetünk a szüleink terhein, gyermekkori vagy jelenlegi fájdalmán. Hogy megadhatjuk nekik azt, amit nélkülözniük kellett. Ha mi is visszük a terhüket, úgy nekik könnyebb lesz, és ha nekik könnyebb, akkor idővel hátha nekünk is lesz érzékeny és válaszkész anyukánk/apukánk. Ez azonban nem más, mint illúzió. A szüleink már előttünk is léteztek. Ők gondoskodtak rólunk, hogy életben maradhassunk, és nem fordítva. Volt életük előttünk is, megoldottak problémákat nélkülünk is, megéltek változatos élethelyzeteket. Ha egy gyerek – akár tudatosan, akár tudattalanul – magára veszi a szülő terhét, akkor később más kapcsolataiban is gondjai adódnak majd az elfogadással és a visszautasítással is. A felnőttkori túlvállalások (kiégés) hátterében gyakran felfigyelhetünk a gyermekkori parentifikációra.”
(Lukács Liza: Hogyan szeretsz – Kötődési sebeink gyógyítása.)

„Amikor fiziológusok – még réges-régen – az ember érzékelési és észlelési képességeit vizsgálták, gyertyákkal pakoltak tele egy szobát. Több százzal. Ezeket egyenként gyújtották meg, és arra voltak kíváncsiak, hogy mikor észleli fényesebbnek a szobát a kísérleti alany. Minél több gyertya lobbant lángra, annál többet kellett meggyújtani ahhoz, hogy világosabbnak tűnjön számukra a helyiség. Amíg csak öt gyertya égett, addig egy újabb is elég volt, de ha már száz égett, akkor legalább ötöt kellett meggyújtani, hogy észlelhető legyen a változás. Szimbolikusan valami ilyesmi történik akkor is, amikor önmagunkon kezdünk el dolgozni, akár önismereti munkában, akár a kötődéstörténetünknek eredünk a nyomába. Kezdetben gyorsan gyúlnak a gyertyák, és megörülünk az egyre nagyobb fényességnek - az újabb felismeréseknek. Aztán mintha ugyanabban a félhomályban ücsörögnénk hónapokig. Nem értjük, hogy mi történik, pontosabban, hogy miért nem történik semmi. Ha kijönnénk a bennünk zajló változások képzeletbeli szobájából, majd pár perc múlva visszamennénk, talán el is vakítana az a sugárzó fényesség, amit belépve tapasztalnánk. Akkor már észlelnénk, hogy míg régebben csak tapogatóztunk a sötétben, addig most fény tölti be a teret. Nemcsak kevésbé észleljük a különbséget, hanem egész egyszerűen hozzá is szokunk a világossághoz – és ez így van jól. Ez ugyanis egyben azt is jelzi, hogy alkalmazkodtunk az új helyzetünkhöz, a részünkké vált, most már ez az alap, így látjuk a világot.
Rengeteg – akár ott és akkor jelentéktelennek tűnő – dolog képes bennünk meggyújtani egy-egy újabb gyertyát: egy jó beszélgetés, egy idegen mosolya, egy elismerő pillantás, egy húsz másodperces ölelés. Sőt, a kudarcaink is világosságot hozhatnak az életünkbe azáltal, hogy megmutatják, merre vannak a zsákutcák, merre nem érdemes továbbhaladni. Ezer meg ezer gyertya van bennünk és körülöttünk, amelyeket meggyújthatunk. Sőt, sokszor semmibe nem kerül egy másik emberben is gyújtani egyet.”
(Lukács Liza: Hogyan szeretsz – Kötődési sebeink gyógyítása.)

Ez a weboldal sütiket használ. A hatályos jogszabályok értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A hatályos jogszabályok értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárás