önérvényesítés

Az anorexia legszembetűnőbb jele az extrém soványság, ami az elhízástól való kóros félelemre vezethető vissza. Az anorexiások nyíltan vagy burkoltan, de minden étkezési lehetőséget visszautasítanak, és bár sokszor szívesen készítenek másoknak ételt, ők maguk nem esznek belőle. A betegség nagyon gyakran teljesítményorientált, magukkal szemben túlzott elvárásokat támasztó fiatal lányoknál jelentkezik, akik tökéletességre törekszenek, ugyanakkor nehezen kommunikálják és élik meg érzelmeiket és félnek az elköteleződéstől, a szexualitástól. Általában több életterületen is kiemelkedően teljesítenek, ez azonban nem fejleszti az önbizalmukat, önmagukkal állandó elégedetlenségben élik mindennapjaikat. Úgy vélik, ha megszereznék a testsúlyuk feletti totális kontrollt, akkor végre önmaguk számára is szerethető emberré válnának.

Az anorexia rendkívül veszélyes. Az éhezés miatt a testhőmérséklet, a pulzusszám és a vérnyomás alacsony szintre esik le, gyakran alakul ki szívritmuszavar, bőrszárazság, gyakori a hajhullás. A csontok a mészhiány miatt törékennyé válnak, anyagcserezavarok léphetnek fel, felborul a folyadék-és hormonháztartás működése, emiatt elmarad a menstruáció. A fizikális leépülés gyakran jár máj-és veseműködési zavarokkal, fehérjevesztéssel. A kóros soványság azért is rendkívül veszélyes betegség, mert az anorexiásoknak általában nincs betegségtudatuk, nincsenek tisztában azzal, hogy súlyos, akár halálhoz vezető állapotban vannak.

Egy vizsgálat szerint az anorexiások ötven százaléka a betegség egy bizonyos, előrehaladott stádiumában már egyáltalán nem érez éhséget, egyharmaduk elnyomja az éhségérzetet, több, mint 30%-ukra viszont az ételmegvonás következtében időnként hirtelen, leküzdhetetlen éhség tör, ami falásrohamot, majd pedig a bulimiára jellemző önhánytatást vált ki.

A betegségtudat hiánya és annak megtévesztő jelei anorexiásoknál

A klinikai szintű anorexiásoknál a betegségtudat hiánya a tipikus tünetek egyike. Nagyon csalóka azonban ennek megjelenési formája, ugyanis ne úgy képzeljük el minden egyes betegnél, hogy kőkeményen és kitartóan hajtogatja, hogy őt márpedig hagyja mindenki békén, mert nem beteg, csak „egészségesen él”, „ilyen a testalkata”, „egyfajta életstílust követ”. Persze sokan vannak, akik ilyen és ehhez hasonló kijelentések fedezékébe vonulva állnak ellen a hozzátartozók segítő törekvéseinek.

Rengetegen vannak azonban olyan krónikus, vagyis hosszú évek óta anorexiás emberek, akik saját bevallásuk szerint is tisztában vannak betegségükkel, hogy nem „tudnak” hízni és „meg kell gyógyulniuk”, sőt „meg is akarnak”. Ezek a kijelentések, pláne, ha sok év betegségtagadás után jelentkeznek nagyon megtévesztik a család és a környezet tagjait és fellélegeznek, hogy „végre már belátja ő is, hogy beteg” és reménykednek abban, hogy innen már egyenes út vezet a sikerhez. Ez azonban nincs így.

Terápiás gyakorlatom során nagyon gyakran találkozom olyan anorexiás betegekkel, akik azért keresnek fel, mert meg akarnak gyógyulni és tudják, hogy nagyon soványak, na meg azt is, hogy ez így nem mehet tovább. Főleg azért, mert szenvednek a testi és lelki szövődményektől. Míg a lesoványodás kezdetén az egyetlen következmény gyakorlatilag az egyre kisebb ruhaméret, valamint az átmenetileg megnövekedett önbizalom és sikerélmény, addig pár hónap elteltével megjelennek a kellemetlen szövődménytünetek. Nagyon sok olyan „gyógyulni” vágyó anorexiással találkozom, akik leginkább ezektől a tünetektől szeretnének megszabadulni, talán még hajlandóak is pár kilót hízni, de ragaszkodnak ahhoz, hogy testsúlyuk a kórosan alacsony testsúlytartományban maradjon. Ez a gyakorlatban úgy nyilvánul meg, hogy „meggyógyulok, de nem vagyok hajlandó 34-esnél nagyobb ruhákat hordani” vagy „nem fogok szénhidrátot enni” vagy „többet eszem, de nem mondok le a heti 10*2 órás edzésemről”. Előfordul tehát az, amikor már a terápiás folyamat kezdetén mindenféle kikötéseket határoznak meg, feltételeket szabnak a „gyógyulás” mellé. Az sem ritka, hogy így kezdik: „alávetem magam a terápiának és meggyógyulok, de azt ne mondja, hogy hízzak”. Laikusként ezekben az esetekben nagyon nehéz eldönteni, hogy akkor ez az ember most gyógyulni akar vagy sem, van betegségtudata vagy nincs. Szakemberként egyszerű: az ilyen „feltételeket szabó” betegek nem köteleződtek el a gyógyulás mellett és nincs reális betegségtudatuk.

Fontos még egy dolgot megemlíteni, ami szintén nagyon gyakori az anorexiások kezelése során. Elhatározzák, hogy meg akarnak gyógyulni és ehhez szaksegítséget kérnek. Úgy néz ki akarják és együttműködőek lesznek. Elhiszem nekik és ők is elhiszik maguknak. A család is elhiszi nekik. Aztán ahogy elindul a folyamat és „enni kell” vagy elkezd megtörni a saját ellenállásuk az ételek elutasítását illetően, ahogy elkezd felfelé csúszni a mérleg mutatója, akkor könnyen megtörik az elszántság. Ez egy természetes folyamat, hiszen – talán elsőre furcsán hangzik, de – még a legszörnyűbb betegségnek is vannak előnyei, amelyektől nem szívesen válik meg senki. Ilyenkor a szakember feladata a megfelelő motiváció fenntartása. Aki egyedül küzd vagy nem hozzáértő segítőkkel, az rendszerint ezeken a pontokon elbukik és gyakran még mélyebben süllyed az evési zavarba, mint korábban.

Meg sem tudom mondani, hányszor hallottam már hozzátartozóktól az alábbi mondatot: „de most tényleg nagyon akarja, most először érzem azt, hogy valóban meg akar gyógyulni”. Rendben van, jó, ennek örülök. Azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy a betegségtudat megjelenése és a gyógyulás melletti megfelelő milyenségű és mértékű elhatározás még nem egyenlő a gyógyulással, egyáltalán nem biztos, hogy az elszántságot siker koronázza. A betegségtudat megjelenése és a megfelelő gyógyulási motiváció szükséges, de nem elégséges feltétele az evészavarokból való felépülésnek!

Végül még egy tipikus példa arra, hogy az anorexiás beteg valójában nem akar gyógyulni: „jó, meggyógyulok, de egyedül, a saját módszeremmel!” („mert az úgy az igazi siker”, „mert be akarom bizonyítani magamnak, hogy ezt is meg tudom csinálni” stb. stb.)

Vannak olyan típusú és súlyossági szintű evészavarok, amelyekben spontán remisszió, vagyis felépülés lehetséges. Általában a serdülőkorban kezdődő, néhány hónapig tartó, restriktív anorexia ilyen. Ha valaki már évek óta beteg, akkor viszont ebben ne reménykedjen, ne áldozzon értékes időt az újabb zsákutcákra, hanem minél előbb kérje az evészavarok kezelésében jártas pszichológus vagy pszichiáter segítségét.

Amikor egy középhosszú (12-15 alkalom) vagy egy hosszú (20-25 alkalom) konzultációs sorozat végére érünk számot vetünk arról, hogy milyen változások történtek a közös munkánk során. Egy ilyen összegzésen keresztül szeretném most bemutatni azt, hogy az evészavarokból való teljes gyógyulás csak úgy értelmezhető, ha a változások mindhárom régiót érintik: a biológiait és a társas dimenziót éppúgy, mint az egyéni pszichológiai változások területét.

Azért tartom fontosnak ezt újra és újra hangsúlyozni, mert még mindig sok – sikertelen - egyéni próbálkozás és terápia elsiklik azon tény felett, hogy az evési problémákban – vezessenek azok a klasszikus evészavarok valamelyikéhez vagy elhízáshoz – nem elég ha csak az evésre, csak a mozgásra, csak az önfejlesztésre (önismeret, önértékelés, motiváció, konfliktuskezelés stb.) vagy csak a környezetváltozásra (elköltözés a származási családtól, párkapcsolati szakítás vagy éppen pártalálás) koncentrálunk. Az evészavarok sajnos eleve olyan típusú zavarok, amelyek erősítik az érintett személy „csőlátását”, finomabban szólva beszűkülését az evési probléma egy-egy területére. A megoldás viszont a komplexitásban keresendő.

Az itt bemutatott Nóra esete egy példa arra, hogy milyen változások történnek egy atípusos anorexiával küzdő személy életterületein a gyógyulás során. Hangsúlyozom, hogy ez Nóra élete, az ő útja, az ő története. Az nem segít, ha lemásolod, ha megpróbálsz ugyanazokon a területeken változni, fejlődni, mint ő. Meggyógyulni akkor fogsz, ha megtalálod a saját utadat. Egyre figyelj: ez az út sokrétű és összetett.

Az evészavarok problémáját nem lehet sem gasztronómiai, sem gyógyszertári receptekkel megoldani – legyen szó elhízásról, anorexiáról, bulimiáról vagy akár orthorexiáról.

Nóra története:

"Időszámításunk óta számos változás zajlott, zajlik az életemben, bennem, a lelkemben, a fejemben, körülöttem. Ezek egy része már stabil, egy részét még fel kell dolgoznom. Még mindig érzem, hogy munkálkodnak bennem a dolgok, érzem, hogy ez milyen nehéz lelki munka. Örülök, hogy megcsináltam, örülök, hogy még tart.

A biológiai és testi változást én külön választanám, bár tudom, hogy szorosan összefügg – illetve minden mindennel összefügg.

Biológiailag az éhség érzetem visszatért, amit korábban már szinte úgy éreztem, hogy kikapcsoltak nálam. Most jelen van, és ha érkezik nem leszek dühös, nem haragszom rá, se a világra. Menetrendszerűen érkezik, úgy, ahogy ezt megtanultam, és megtanítottam a testemnek. Rájöttem, hogy éhesnek lenni jó dolog, és még jobb ételt adni a szervezetemnek. A jófajta teltségérzet megtapasztalása felemelő élmény volt, azt éreztem, hogy bízhatok a testemben, ahelyett, hogy folyton irányítanom kellene.

A bőröm határozottan szebb lett. A testem formája változik. Ezt eleinte nem néztem jó szemmel, most viszont nem bánom már. Nekem így is tetszik. Így most egészségesnek nézek ki. Korábban felhívtam magamra a figyelmet azzal, hogy bot voltam, hogy mindenki azt hitte iszonyú beteg vagyok – ilyenkor foglalkoztak velem. Most ez elmaradt – de foglalkoznak velem most is, csak más okból. Meglepődnek, hogy mosolygok, hogy „milyen jól nézek ki”, hogy jó kedvem van, és energikus vagyok. Talán ez a jobbik verzió.

Nem zavar, hogy van rajtam zsír, nem zavar, ha puha vagyok. Nem zavar, ha ráncos a hasam. Már nem szeretnék szálkás lenni, mert az minden, csak nem nőies. Elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok. Azért teszek, hogy egészséges legyek, de azért nem hogy másként nézzek ki. Nem szeretném lejjebb faragni a combomat, a fenekemet, a csípőmet. Nem érdekel, ha kiáll a hasam, és az sem érdekel, ha megkérdezik, vajon terhes vagyok-e. Elfogadom, hogy két gyerek után van akinek nem húzódik vissza a hasa, és én is közéjük tartozom.

Sokkal több energiám van, mint korábban. Figyelek a testemre, figyelek magamra, és amikor úgy érzem, hogy elfáradtam, vagy álmos vagyok, akkor pihenek. Alszom. Már kifejezetten zavar, ha keveset tudok aludni, mert tudom, hogy milyen amikor kialszom magam, és milyen jó érzés pihenni, és azt is tudom mivel jár, ha fáradt maradok. Rájöttem, hogy pihenni jó, és attól nem leszek rosszabb ember, ha néha lefekszem, még akár napközben is.

Féltem a testemet (nem külsőleg), féltem, hogy elhasználtam, hogy tönkretettem, nem figyeltem rá. Bepótolni vagy semmissé tenni ezeket a dolgokat nem lehet, viszont javítani tudok rajta. Örülök, hogy eddig kitartott, és velem volt, és szolgált, és nem adta fel. Vigyázok rá.

A testem nőiesedett, ami szerintem teljesen összefügg azzal, hogy a lelkem is nőiesebb lett. Együtt változtak kéz a kézben, és haladunk a harmónia felé. Szélesebb lett valamivel a csípőm, azért mert került rá „párna”. Van fenekem, nem lóg rajtam a nadrág. A combom már nem bot, nem csak izom, hanem puhább lett – nőiesebb, nem terminátoros. A férjem nagy örömére a mellem növekedett. Ezek a külső változások mind ahhoz társulnak, amit szerettem volna mindig, ami talán bennem is volt, vagy egy részét lehet, hogy tanultam az idők folyamán. A lényeg mégis a végeredmény: szerettem volna nő lenni, szerettem volna nőies lenni, feleség és anya. Szerettem volna mindezt nem recept szerint tenni, hanem úgy, hogy az igazán belülről fakadjon, hogy ne csak a cselekedeteimben (illetve azok egy részében) legyen meg, hanem az egész lényemben. Szeretek nő lenni, és szeretek ilyen nő lenni, amilyen vagyok.

Tudatos vagyok az ételek megválasztásában, kevésbé vagyok elutasító, és több féle ételt merek enni, mint korábban. Nem zavar, ha csak fehér kenyeret vagy péksüteményt találok a boltban. Nem zavar a tej, nem zavar a vaj. Egyre több helyen vagyok képes étkezni.

Kifejezetten zavar, ha nem eszem reggelit, már nem szívesen mondok le erről a remek szokásról. Már tudom, hogy ettől teljesen másként indul a nap. Egyre jobban tudom tervezni az étkezéseket, tudatos vagyok benne. Még becsúszik egy-két hiba, vagy végiggondolatlanság, de ezeket meg tudom oldani, és figyelni tudok rájuk.

Pszichológiailag rengeteg változás zajlott le bennem. A változások még mindig zajlanak, egy kicsit néha fejtörést is okoznak, vagy rácsodálkozásra adnak indokot. Mindenestre hatalmas felfedezés volt számomra, hogy úgy is lehet élni (élnem), ahogy most élek, és ez a fajta élet nekem is jár, én is képes vagyok rá.

Korábban erősen függtem a külső elfogadástól, a megítéléstől, és ez vezérelte a cselekedeteimet. Azért csináltam meg dolgokat másoknak, vagy azért viselkedtem valahogy, hogy jobban elfogadjanak, hogy szeressenek, és jó színben lássanak. Akkor is megtettem dolgokat, ha én azt igazából nem akartam, vagy éppen nehézséget okozott, a cél az volt, hogy szeressenek. Teljesítményeket hajszoltam, külső megerősítéseket vártam, hogy el tudjam hinni magamról én is érek valamit, és én is vagyok annyira jó, mint mások. Így akartam elérni, hogy figyeljenek rám, hogy befogadjanak, és elfogadjanak, elismerjenek, vagy észrevegyenek. Ez megszűnt, és hatalmas változásokat hozott, néha még azt is mondom, hogy sok fejtörést is eredményez, mert teljesen új helyzetek elé állít. Az eredeti motivációm elszállt, megszűnt, törlődött, például az egyetemmel kapcsolatban. A segíteni akarás mellett nagyban vezérelt az, hogy majd teljesítményem okán elismernek és válok valakivé. Nem akarok „nagy emberré” válni. Nekem ez így jó ahogy van. Nem akarom, hogy azért ismerjenek el, mert mennyire tudok dolgozni, vagy mennyi energiát vagyok képes egy adott dologba beletenni. Nem keresem a sikereket, amik kívülről származnak. Nem keresem a külső megerősítéseket. Talán már elértem a normális szintet. Örülök azoknak a sikereknek, amiket én annak ítélek meg, és ez független a külső megítéléstől. Nem mindenki látja az igazi belső dolgokat, ezt csak én érezhetem, én tudhatom, hogy mi van egy-egy teljesítményem mögött, és a sikert is csak én ítélhetem meg reálisan. Nem az a siker nekem, amit mások annak látnak vagy ítélnek.

Úgy gondolom, hogy így jó vagyok. Változnom, fejlődnöm kell még sokat, de azt nem másokért, hanem magamért fogom tenni. Már látom, hogy nekem is vannak értékeim, és szerethető vagyok. Ha valaki figyel, akkor ezeket észre lehet venni, ha valaki meg erre képtelen, annak nem akarok bizonyítani.

Lelassítottam, nem hajhászom a teljesítményt. Rájöttem, hogy nem dől össze a világ, ha nem azonnal elsőre ugrom meg mindent, mert vannak „kerülő utak” is, amik ugyanúgy előttem állnak, és mindenben van jó is és rossz is, van előnye ugyanúgy, mint hátránya is. Attól nem leszek rosszabb, hogy nem azon az úton megyek, mint a többség. Arra figyelek, hogy én mit szeretnék igazán, hogy a jelenlegi állapotomban mi a legjobb nekem. Rájöttem, hogy az a munka, amit magamba tettem az elmúlt fél év során, rengeteg energiámat igényelte, és arra is rájöttem, hogy ezekhez a változásokhoz idő és nyugalom kell. Az lehetetlen, hogy változzak, változást akarjak, de minden marad körülöttem a régiben. A kettő nem működik együtt. A változásokból és a lelki munkámból nem engedek, mert ilyen jól még életemben nem éreztem magam. Könnyű vagyok, nem nehéz a lelkem. Az összes többit ehhez igazítom.

Már nem hajtom magam, és leginkább azt csinálom, amit én szeretnék, és nem azt, amit mások várnak tőlem. Szeretek olyan dolgokat csinálni, amik örömöt okoznak, amik kikapcsolódást jelentenek és nem kötelességet. Már elfogadom magam akkor is, ha félreteszem a kötelező dolgaimat, és olyannal töltöm az időt, ami örömöt okoz és ami nekem fontos.

Merek kérni, érzem és értem az igényeimet, ezeket el is fogadom. Meg tudom fogalmazni, hogy mit szeretnék, mi hiányzik és ezekről merek is beszélni. Már tudom, hogy jobb, ha kikerül belőlem, és tudatom a környezetemmel, mert maguktól nem fogják kitalálni, nem is lehetséges. Örülök, hogy ezt megtanultam, és örülök, hogy élek is vele.

Örülök a jogaimnak, hogy nekem is vannak, és nem bűn, ha gyakorlom őket. És igen, elfogadom, hogy nem csak nekem vannak jogaim, hanem másoknak is. Igyekszem tiszteletben tartani ezeket is, és figyelembe venni, mert korábban csak gondoltam, hogy ezt teszem, de nem tettem, vagy nem rendesen.

Természetesen vannak olyan területek, amiken még csiszolnom kell, amik még nem mennek úgy, ahogy mehetnének, vagy ahogy szeretném, hogy menjenek. Annak örülnék, ha ez a folyamat soha nem érne véget, ha mindig lennének olyan területeim, amiket felfedezhetek, megismerhetek, és örülhetek neki, hogy van.

Egyre jobban látom a korlátaimat – és megértettem, hogy nem fejlődhetek a végtelenségig a teljesítmények területén. Nem akarok mindenáron én is mindent csinálni, és mindent úgy vagy sokkal jobban csinálni, mint mások. Megértettem, hogy mi az, ami nekem való, és mi az, amitől ha lehet, távol tartom magam, mert a belső békémnek ez jobb. Nem fogok mindenáron szerepléseket vállalni például, nem fogok olyan területen dolgozni, ahol a „lágyság és puhaság” hátrány, és gyengeségnek minősül. Nem akarom legyőzni a férjemet a sportban, még utolérni sem akarom, mert nekem nem az a dolgom.

Ami a környezetemmel való kapcsolatomat illeti mások társaságát nem keresem feltétlenül. Már nem gondolom azt, hogy mások barátságáért nekem kéne küzdenem, és nem akarok megnyerni magamnak feltétlenül más egyéneket, hogy szeressenek, fogadjanak el, csodáljanak, ismerjenek el, tartsanak jó embernek, és hiányozzak is nekik. Ez nem rajtam múlik, és tenni meg végképp nem kell érte.

Megértettem azt, és el is fogadom, hogy nem baj, ha szeretek egyedül is lenni, és szeretek gondolkodni, írni. Ez nem hiba és nem negatívum. Ha egyedül vagyok az feltölt, és úgy érzem rendezetté válok tőle. Ami nekem nagyon fontos, hogy a gondolataimat legyen lehetőségem rendezni, és akár le is írni.

Már kevésbé szorongató érzés társaságban lenni, és társas eseményeken részt venni. Korábban mindig megúsztam, lemondtam, hazudtam, hogy ne kelljen. Utáltam, szorongtam, ideges voltam, és haragudtam magamra, hogy minek kell ezt. Most nem zavar. Ha úgy döntök, hogy találkozom valakivel, akkor azt szívesen teszem és nem rontom el a hangulatomat, mert tudom, hogy saját szándékból, akaratból vagyok ott, és nincs értelme emiatt dühöngeni. Ehhez persze kell az igények és jogok ismerete és gyakorlása.

Társaságban, mindenki meglepetésére, oldott vagyok és csevegő J. Kérdezek és néha várom, hogy kérdezzenek. Nem azon aggódom, vajon mi néz ki rajtam hülyén, nem azt figyelem ki röhöghet rajtam, ki beszél rólam, ki néz rám gúnyosan. Másokra figyelek, és élvezem, hogy figyelem az emberek viselkedését. Ez jó móka. Azzal nem foglalkozom, hogy velem ki foglalkozik. Ha valami nem tetszik másoknak, az már az ő bajuk.

A férjemmel való kapcsolatom olyan fordulatokat vett, amilyenről még álmodni sem mertem. Azt hiszem már mondhatom, hogy jobb mint valaha. Elfogadom a szeretetét, a közeledését. Örülök a közelségének, és én is akceptálom ezt az igényét és azt, hogy neki erre nagyobb szüksége van, mint nekem. Szeretetteljes és békés lett a kapcsolatunk. Nem harcolunk, hanem figyelünk, beszélünk, megbeszélünk, érdeklődünk és kérdezünk. Nagyon jó így.

Elmúlt belőlem a harag. Olyan voltam, mint aki mindig küzd, harcol, viaskodik mindennel és mindenkivel, és talán ő maga sem tudja, hogy kivel-mivel. Most ez elmúlt, helyére a béke és nyugalom került (ez persze így nagyon rózsaszín és puncsízű – nem annak szántam, és több van mögötte, csak nem tudom kifejezni másként). Nem haragszom az anyura, teljesen más perspektívából nézem őt és helyzetét, a cselekedeteit. Tudom az értékeit, és tudom mi mindent köszönhetek neki, minden hibája ellenére. Örülök, hogy ő az anyukám, és örülök, hogy legalább addig vele voltam, amíg köztünk volt. Apám nem nagyon érdekel, ő hidegen hagy, felé nem sok érzelmet tudok kifejezni, mert inkább az érdektelenség az, ami eszembe jut. Nem haragszom rá, nem vagyok dühös. Érzelemmentes vagy érdektelen vagyok inkább.

A testvéremet tudom megfelelően kezelni, nem megyek bele játszmákba vele, nem adom a partnert a gyerekes viselkedéséhez. Nem viselkedem úgy vele, ahogy ő azt elvárná, hanem olyan vagyok, amilyennek én gondolom, vagy érzem, hogy lennem kell. Nem zárkózom el tőle, örülnék neki, ha lenne „mi” együtt, de erőltetni sem lehet. Én nyitott vagyok felé.

Már értem, hogy miért fontos a gyógyulás motivációja. Magam miatt akarok meggyógyulni, azért, hogy én magam jobb ember legyek, hogy a kisugárzásommal ne betegítsek másokat, hogy jól érezzem magam attól, hogy azt kapom vissza, hogy „jó velem lenni”. Azért akarok meggyógyulni, hogy én magam jobban legyek, hogy nekem könnyebb legyen, jól érezzem magam, megtaláljam a békémet belül, a lelkemben és megértsem, hogy én így is jó vagyok, és nem kell ehhez minden területen különlegesnek lennem. Nem kell ahhoz különösen vékonynak lenni, hogy jó legyek mások szemében, és nem attól leszek elfogadhatóbb, hogy mekkora a testtömegindexem vagy mennyi a testzsírszázalékom, milyen kis méretű ruhát hordok vagy hányan mondják, hogy „húúúúúú meg háááááá, deeevvvvéééééékoooooonnnnnnyvagyhogycsinálod?”. Attól vagyok elfogadható, hogy én is elfogadom magamat, és ezt sugárzom kifelé. Figyelek magamra, és a felszabadult energiáimat értékes dolgokra fordítom, másokra is figyelni tudok, nem csak a felszínt látom, hanem kinyílt a világ. Értékelni tudom mi fontos és mi nem az. Ami nem fontos, azon nem gondolkozom sokat, kizárom a tudatomból. Ami lényeges abba energiát teszek, azzal foglalkozom. És tudom, hogy nem minden fontos. Nem zavar már a nem tökéletes – mert kevésbé jól is meg lehet oldani dolgokat, ha látom azt, hogy mit nyerek vele. Nem szeretnék már mindent tökéletesre megcsinálni, és örülök, ha valamibe kevesebb energiát teszek, mert az azt is jelenti egyúttal, hogy értékrendem szerint értékeltem, és saját döntés szerint cselekedtem.

Tudom, hogy még nincs vége az útnak. Tudom, hogy még van mit csiszolgatnom magamon. De azt is érzem, hogy ha minden így maradna, ahogy most van, már azzal is végtelenül boldog lennék"

Zárszóként még egy gondolat: a legtöbb ember, akikkel találkozom leginkább túl akar lenni ezen az egészen (az egészen értsd: betegség, fogyás, terápia, gyógyulás stb.). Ez önmagában nem baj. Probléma akkor van, ha ez mindvégig így marad és nem érzi, érti meg azt, ami Nórának sikerült, hogy az út a fontos és nem a cél.