CuKismami – diagnózis: terhességi cukorbetegség! Egy kismama naplója

Gyerekek, diéta, mozgás
2015-12-15
Az a bizonyos 9 hónap alatt is ehetsz máshogy!
2015-12-16

CuKismami – diagnózis: terhességi cukorbetegség! Egy kismama naplója

CuKismami – diagnózis: terhességi cukorbetegség! Egy kismama naplója

Kismamának lenni csuda jó dolog! Nagyon szeretem megtapasztalni a testem változásait, hogy milyen okosan vannak kitalálva a természetben a dolgok. Az első harmad kellemetlen tüneteit is méltósággal viseltem, még ez is jól esett. Nagyon szeretek enni, de nem vagyok az a típus, aki csak azért, mert szeret valamit háromszor annyit eszik belőle és a kívánóság érzését sem vadásztam csak azért, mert ez már úgy hozzátartozik a várandóssághoz, mint a nagy pocak. Helyette viszont szerettem magamat kényeztetni, jobban mondva magunkat. Korábban nem volt jellemző rám, hogy egyedül beüljek egy szép kávézóba elkortyolgatni egy tejszínhabos forrócsokit, megenni egy szelet süteményt. Most viszont élveztem, hogy ilyen programjaim is vannak, szerettem ezt az új énemet. Nem csak a finomságok, hanem ezzel az életstílussal együtt járó határtalanság élménye töltött el új, kellemes érzésekkel: a lelassulás, a ráérősség, a jelenbe való belefeledkezés, a pillanatok megélése, a testi-lelki tapasztalás. Ebbe az áldott állapotba érkezett a 26. héten a terheléses vércukormérésem eredménye. A másodperc töredéke alatt értettem meg azt, mit jelent „terhesnek lenni”.

Annak ellenére, hogy a várandósság alatt fellépő cukorbetegség kiemelt rizikófaktoraiként az elhízást és a túlsúlyt, valamint a várandósság alatti jelentős súlygyarapodást említik, a szakemberek gyakorlati tapasztalata azt mutatja, hogy jóval több vékony vagy normál testsúlyú kismamánál ad a terheléses vércukorvizsgálat a kritikus 7,8-nál magasabb értéket. Erről nem tudtam, ezért nagy lelki nyugalommal ürítettem ki a „cukros lötyit” tartalmazó poharat. Vagy jó 15 éve szabályosan eszem, napi ötször arányosan elosztva, sohasem túl sokat és nagyjából mindenfélét és a 26. hétig mindössze 3 kilóval mutatott többet a mérleg. Ezért is fordult velem óriásit a világ, amikor a diabetológus közölte velem, hogy ha négy héten belül nem rendeződik a diétával a vércukorszintem, akkor a terhességem hátralévő részét kórházban kell töltenem és inzulint fogok kapni. A kezembe nyomott egy napi 150 grammnyi szénhidrátot tartalmazó uniformizált étrendvázlatot, ami oly bonyolult volt, hogy máris bekapcsolt a fejemben a jó öreg védekező mechanizmus: „á, ez velem nem történhet meg”. Rögtön beugrott, hogy így érezheti magát az az ember is, aki más betegsége kapcsán elmegy orvoshoz és ott annyit közölnek vele, hogy fogyjon le, napi 1000 kalóriánál ne egyen többet, kerülje az egyszerű szénhidrátokat: a rizst, a krumplit, a tésztát, a kenyeret és természetesen az összes édességet – lehetőleg élete végéig.

Csak röpködtek a grammok, a mit mivel ne és semmi arról, hogy mit igen. „Nem szabad, veszélyes, elhalás, koraszülés, napi többszöri vércukormérés” – cikáztak a fejemben az elhangzott szavak, amelyeknek talán az volt a célja, hogy komolyan vegyem a diétát. A táplálkozási elvek, amiket kaptam a gyakorlatban használhatatlanok voltak. Így magam veselkedtem neki a szakirodalomnak és olyan kismamáktól is kértem segítséget, akik hasonló cipőben járnak. Kaptam rengeteg hasznos és egymásnak ellentmondó információt laikusoktól és szakemberektől is. Ezekbe aztán teljesen belezavarodtam és voltak olyan pillanatok, amikor kilátástalannak éreztem az egészet. A legrosszabb viszont az volt, hogy a babavárással kapcsolatos korábbi boldog határtalanságot felváltotta a „legyen már vége minél hamarabb” érzés.

Ekkor is eszembe jutott a fogyókúrázó emberekkel kapcsolatos párhuzam: hetente hallunk egy új tuti diétáról, módszerről vagy csodaszerről, mindenki a sajátja mellett érvel, mindet elhisszük egy darabig, aztán végül tele lesz a fejünk az összes „mit-mivel” és „mivel-mikor ne” típusú tiltással és a végén már nem tudjuk kinek higgyünk és kinek ne, de legfőképpen azt nem tudjuk, hogy mit együnk-tegyünk. A kilók pedig egyre tehetetlenebbül gyarapodnak. Közben talán a legnagyobb veszteség, hogy elveszhet az önmagunkba vetett hit és egyre távolabb kerülünk attól, akik valójában vagyunk vagy lehetnénk.

Pár nap alatt sikerült összerendeznem a gondolataimat elkezdtem figyelni a szervezetem működését, reakcióit és sok tapasztalatot szereztem. Ezek újra megerősítettek abban, hogy egy diéta (történjen az bármilyen okból) halálra van ítélve, ha azt nem jól tálalják. Ha nem az emberből indulnak ki, hanem egy laboreredményből, ha a betegségtudat kialakítását célozzák meg az egészségtudatos gondolkodás helyett. Hogy a diéták és életmódváltások nagy része pszichológia. Így elkezdtem az önmagam terapeutájává válni.

Abból indultam ki, hogy mi a jó alapvetően az eddigi étrendemben (pl. rendszeresség, kis adagok, kevés édesség). Ez erőt és önbizalmat adott, mert már nem csak arra koncentráltam, hogy min kell változtatnom, hanem megláttam azokat a pozitív vonásait is a táplálkozásomnak, amikre lehet építeni az új életmódot. S valójában nem kell fenekestül felforgatnom az egész életvitelemet. Ezután sorrendbe állítottam szubjektív nehézségük szerint mindazokat az új szabályokat, amelyeket be kellett vezetnem. Nem akartam mindent azonnal, hiába szorított az idő, mert ha egy hét múlva „kipukkanok” és rávetem magamat az első szembejövő süteményre, akkor a szigorú diétával több kárt okozok, mint hasznot – és már nem csak magamnak, hanem a babámnak is. Elkezdtem kihívásként, egy jó tapasztalatszerzésként tekinteni a rám váró feladatra és nem egy kívülről rám kényszerített, az életemet időpontok, mennyiségek és vércukormérések közé szorított béklyóként. Ismét elcsodálkoztam azon, hogy a testünk mennyire nagyszerűen működik és milyen hamar meghálálja, ha jól bánunk vele, milyen könnyen alkalmazkodik az új helyzethez: már egy hét után ugrásszerű javulás mutatkozott a vércukorértékeimben és éhes sem voltam.

Tudatos munkát igényelt az, hogy a „kell”, a „muszáj”, a „nem szabad”, a „tiltott” fogalmak helyett a fejemben megfogalmazódjanak azok a pozitív és önmegerősítő gondolatok, amelyek segítettek meglátni, hogy mi mindent fogok tudni profitálni a jelen állapotból, élethelyzetből. Szükségem is van erre, hiszen a gesztációs diabéteszt a II. típusú cukorbetegség előszobájának is nevezik és 50%-kal nagyobb az esélye annak, hogy az érintett személynél idősebb korban az is kialakul.

A legkeményebb helyzetek számomra azok voltak, amikor más várandós nőkkel találkoztam (pl. a szülésfelkészítő tanfolyamon vagy ultrahangvizsgálatra várakozva) és mellettem mindenki ette azokat az ételeket (péksütiket, csokikat, drazsét, édes kekszeket), amelyekre én még csak nem is gondolhattam. (Így persze még feltűnőbb volt mennyi egészségtelen ételt tömnek magukba egyesek.) Ellenben az én táskámban ott lapult a 4-5 db korpás keksz és egy kisebb alma, mert egy kis étkezés előírt szénhidrát adagjába mindössze ennyi fért bele. Persze ezt sem ehettem meg akármikor, csak 3 óránként – és ezt valóban pontosan be kellett tartani. Akkor sem ehettem újabb adagot, ha egy óra múlva megéheztem. A napi programjaimat az evések időpontjai kezdték el meghatározni, s ha hosszabb időt töltöttem otthonról távol, akkor vittem magammal a következő étkezésre való elemózsiát. Nem főzhettem a régi ételeket vagy csak igen jelentős átalakítással, s jó előre megterveztem a heti menüt. Enyhén szólva rugalmatlanná, erősen kontrollálttá vált az életemnek az a területe, amit addig a jól felismert szükségleteim és ösztöneim irányítottak. Ez tinédzserkori önmagamra emlékeztetett, amikor még állandó súlyproblémákkal küzdöttem. De mégis más volt, mert most babát várok és annak minden egyes percét ki akartam élvezni.

A legfontosabb dolog, amire rájöttem, hogy a betegség (legyen az átmeneti, mint a gesztációs diabétesz) azt jelenti, hogy nincs választásod. Az ezzel járó tehetetlenség-érzés pedig nagyon nyomorúságos egy ember számára, az élete bármely területén szembesüljön vele. Nem akarok úgy élni, hogy soha ne ehessek meg egy igazi süteményt, egy szelet csokoládét, ne ihassak meg egy tejszínhabos kávét. Nem édesítőszereset, hanem igazit. És erről most – vagy legalábbis a szülés után - még én döntök.

A gesztációs (terhességi) cukorbetegség hátterében a méhlepény által termelt hormonoknak az inzulintermelő sejtek működésére gyakorolt fékező hatása áll. Átmenetileg a vércukorszint magas lesz, amely károsíthatja a magzatot. Megfelelő diétával az esetek többségében a vércukorszint kontroll alatt tartható és nincs szükség inzulinpótlásra. A diéta alatt az összetett szénhidrátok bevitelét korlátozni kell, egyszerű szénhidrátokat nem szabad fogyasztani.

Ez a weboldal sütiket használ. A hatályos jogszabályok értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A hatályos jogszabályok értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárás