MINDÖRÖKKÉ ANYA, avagy az anyaháj eredete
2015-12-17
Újévi fogadalmak – Milyen elhatározás vezet valódi változáshoz az életmód területén?
2015-12-18

Az elmúlt néhány évben már nem csak a pszichológiai szakirodalom, hanem a köznyelv is gyakran használja az „elég jó szülő” vagy az „elég jó anya” fogalmát. Ezzel együtt sajnos megjelentek a félreértelmezés vadhajtásai is. A legtipikusabb megnyilvánulása a fogalomzavarnak, amikor arról szól egy nőknek szóló szalagcím, hogy „nem kell tökéletes anyának lenned, csak elég jónak, nyugodtan mehetsz edzeni”. Pedig az elég jó szülő fogalma nem pusztán egyfajta felmentés a nyomasztó tökéletesség alól. Az elég jó szülő képes arra, hogy a gyermek igényeire reagáljon úgy, hogy mindenkor elősegítse annak testi, lelki, szellemi fejlődését. Mindenben segít, amire a gyermek még nem képes, de abban nem, amit már önállóan meg tud csinálni. Ezáltal egyszerre nyújt biztonságot, s ad szabadságot – éppen annyit, amennyire a gyermeknek adott életkorban és élethelyzetben szüksége van. (Értelemszerűen, így az anyának is több ideje, figyelme marad önmagára.)

Gyakori látvány – bár erről legtöbbet az óvónők és dajkák tudnának mesélni – hogy 3-4-5 éves gyerekek nem tudnak kanalat, villát, szalvétát használni, csak kézzel esznek, vagy ha valaki megeteti őket. A gyerekek 1-1,5 éves koruk között már érdeklődnek az önálló étkezés iránt, szívesen próbálkoznak az evőeszközök használatával is. Az eredmény persze hagy kívánnivalót (pontosabban takarítanivalót) maga után, viszont ha teret engedünk a próbálkozásnak, akkor 2-3 hét után a legtöbb gyerek nagyon sokat ügyesedik, s az önálló étkezés végére a pocak is megtelik. Ez a gyakorlás nagyon fontos a szem-kéz koordináció fejlődésében, a testképpel kapcsolatos tapasztalatszerzésben és a kompetenciaélmény (hatékonyság) átélésében. Az elég jó anya engedi az önálló étkezés „tudományának” elsajátítását.

Egy nagyon tipikus hiba a gyerekek táplálásában a szülők, nagyszülők részéről, ha azt várják el a gyermektől, hogy mindent egyen meg, amit a tányérjára szedtek, még akkor is, ha már jóllakott, s egyáltalán nem kívánja az utolsó falatokat. Vannak, akik erkölcsi prédikációba kezdenek a pazarlásról („bezzeg amikor én gyerek voltam, az utolsó morzsát is megbecsültük”) vagy fenyegetőznek („addig ettől az asztaltól fel nem állsz fiam, amíg az utolsó falatot is meg nem etted”), mások könyörögnek („légyszi, azt a picit edd még meg, ne dobjuk ki”), s vannak, akik bábjátékot rögtönöznek az utolsó „katonákkal”. Különösen azok a gyerekek fogékonyak az ilyesfajta tukmálásra, akiknek fontos, hogy mások elvárásainak megfeleljenek. Aztán egész életükben jellemző lesz a táplálkozásukra, hogy fényesre nyalják a tányért csak azért, hogy ne maradjon meg étel, sajnálják kidobni, hiszen pénzbe került…stb. Ismerős ez a helyzet? Tapasztalatom szerint 10-ből 9 ember küzd túlsúlyos felnőttként ezzel a problémával. Sajnos, ők az evés során nem arra figyelnek, hogy éhesek-e még, kívánják-e azt az adott ételt, hanem az összes belső jelzést figyelmen kívül hagyva esznek napról napra, évről évre, egy egész életen keresztül többet, mint amennyire biológiailag szükségük van – s hurcolnak magukon 5-10 kg makacs túlsúlyt azért, mert önmagukat használják szemetesnek.

A hozzátáplálás kezdetén mantraszerűen mondják el a védőnők, hogy „már a csecsemőnek is joga van bizonyos ételeket nem szeretni és visszautasítani”. Ezt a legtöbben el is fogadjuk. No, de azért az egészséges ételeket mégiscsak egye meg…szokjon rá, szeresse meg, majd fogyassza ipari mennyiségben. Az elég jó anya képes a gyermek igényeire reagálni az ételválasztásban is. Nem tukmál, nem erőszakol, nem akarja csak azért zöldségekkel tömni, mert ő gyerekkorában nem szerette, s lám vannak is súlyproblémái. Fontos, hogy ne keverjük össze a saját gyerekkorunkat a gyermekünkével, s ne a saját nevelésünkben, táplálásunkban elkövetett hibák ellenreakcióit adjuk anyaként csak azért, mert azok negatív kimenetelét már megtapasztaltuk. Könnyen esik bele ennek csapdájába az a szülő, aki a saját igényeivel, vágyaival nincs tisztában. Ilyenkor különösen nehéz megkülönböztetni, hogy mely szükséglet az enyém, s melyik a gyermeké.

Ha az anya vagy bármely, a gyermek életében fontos személy szeretetéhséggel küzd, az megnehezíti a saját és a gyermek valódi szükségleteinek felismerését az étkezésben, akárcsak a biztonságigény és segítségkérés-támaszkeresés jeleinek értelmezését. Utóbbiak ugyancsak felesleges étkezésben és/vagy etetésben nyilvánulhatnak meg.

A szeretetéhségről bővebben olvashatsz Az éhes lélek gyógyítása című könyvben!

Elég jó szülőként az is a feladatunk, hogy a gyermekünk megtanulja felismerni a saját testi és érzelmi szükségleteit: mikor éhes, mikor jóllakott, mikor vágyik szeretgetésre, mikor van igénye nagyobb önállóságra ahhoz, hogy érzelmileg és szellemileg is fejlődni tudjon. Aki ezekre nem jól reagál – aminek hátterén nem csak a figyelem hiánya állhat, hanem az időgazdálkodás, a krónikus fáradtság, kialvatlanság, szorongás, önismeret-önbizalom hiánya is – az gyakran ad vagy tesz a gyermek számára hozzáférhetővé olyankor is ételt/italt (a víz kivétel), amikor a gyermeknek teljesen más szükségletei vannak.

„Amikor megyek haza és ott találom a bejárati ajtó mellett a befőttesüvegeket és a műanyagdobozokat benne az aznapi és egy további hétre elegendő ennivalóval, fel tudnék robbanni a dühtől. Legszívesebben a falhoz vágnám az egészet. Már megint ételkiszállító céget játszik, pedig nem kértük, sőt nem is ebben a stílusban főzünk, szeretnénk egészségesebben táplálkozni, s a gyerekeinknek is jó példát mutatni. Tudom, hogy a férjem is restelli, hogy az anyja úgy eteti, mint egy kisgyereket, hogy egyszerűen nem fogja fel, hogy már nem is az a műszaki egyetemista srác, aki örömmel fogyasztotta a házi kosztot, hanem egy családapa. Sajnálom is őt, hiszen sem engem, sem anyósomat nem akarja megbántani, ráadásul le merem fogadni, hogy jól is esik neki az anyja főztje…éjjelente biztosan, amikor jól bezabál belőle, s én reggel már csak a mosogatnivalót találom. A gyerekek és én nem nagyon eszünk belőle, ő meg sajnálja kidobni. Így aztán önmagát használja szemetesnek. Ez persze meg is látszik rajta, tekintélyes pocakot növesztett az elmúlt pár évben. Na, de volt ez sokkal durvább is. Amikor összeházasodtunk és beköltöztünk az első közös lakásba, akkor adtunk neki kulcsot, hogy ha nem vagyunk itthon és bármi van, be tudjon jönni. Csakhogy ő félreértelmezte ezt az egészet és a kulcsot arra használta, hogy hetente felugrott és hozott valamit, vagy telepakolta a hűtőszekrényt. Engem nagyon zavart, hogy itt jár-kel a lakásban, amíg mi nem vagyunk itthon.

Azt éreztem, hogy minden reggel úgy kell elmennem dolgozni, hogy nehogy egy bugyi a földön maradjon, mosatlan legyen a mosogatóban (mondjuk erre volt példa és akkor el is mosogatott…), fogkrémes legyen a fürdőszobában a tükör, tisztára, mintha vendégeket várnék minden nap. Aztán a férjem finoman, majd kicsit határozottabban jelezte neki, hogy ezt azért nem kéne, bár tudom, hogy nagyon nehezére esett ez a beszélgetés, mert az anyja elég jelentős összeggel járult hozzá az első lakásunk megvételéhez, olyannyira, hogy az ő anyagi segítsége nélkül talán még ma is albérletben élnénk. Rosszul esett neki tudom, mert utána sokáig nem jött, majd a következő találkozáskor hosszan beszélt arról, hogy neki semmi ideje nem jut önmagára, mert mindig mások javát nézi, s ő már csak a sírban fog pihenni. Na, azóta van tele a lábtörlőnk a „sértődött” ételhordóival. Néha meg akkora szemétnek érzem magam, mert tényleg lehet számítani rá. Nem csak akkor jön, ha nem hívjuk, hanem akkor is, ha valóban segítségre van szükségünk. Nyilvánvaló, hogy a fia és az unokái a mindene és még csak azt sem mondanám, hogy engem utál, vagy ha igen, akkor azt nem érezteti velem, nem uszítja ellenem a férjem, nem mondja, hogy én rosszul főzök, hogy nem vagyok jó anya és feleség. Igaz, dicsérni sem szokott, néha úgy érzem magam, mintha én is a gyereke lennék, csak az a másik a kedvenc gyerek. Aztán ahogy egyre öregszik, egyre nehezebb lesz őt távol tartani magunktól, egyre több segítségre szorul majd. Lehet, hogy hamarosan mi vihetjük neki a kaját kis műanyag dobozokban. De az még mindig egy normálisabb helyzet lenne.”

Ez a weboldal sütiket használ. A hatályos jogszabályok értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A hatályos jogszabályok értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárás